Európa-szerte viták zajlanak arról, a SARS-CoV2 ellen beoltottak előjogokban részesüljenek-e a be nem oltottakhoz képest. Nyilván ilyesmit igazságosan csak azután lehet elrendelni, miután bárki bármikor oltáshoz juthat. És persze nem is lenne a kiváltságokkal való kecsegtetésre szükség, ha biztosak lehetnénk, hogy elegen beoltatjuk magukat a közösségi immunitáshoz. Ami azért is fontos lenne, mert csak a közösségi immunitás nyújt védelmet azoknak, akik egészségi állapotuk miatt nem tudják beoltatni magukat. Szerencsére a közösségi immunitáshoz nem szükséges 100%-os átoltottság, de azt az arányt, akit nem kell beoltani, azokra kell tartogatnunk, akiknek nincs oltóanyag, mert betegségük vagy életkoruk nem teszi ezt lehetővé (pl. mert gyerekek).
Tehát: fel sem vetődne, hogy a beoltottakkal kivételezzünk, ha nem vált volna szalonképessé az oltásellenesség. Ez pedig az aggódó anyák érdeme, akik persze a legjobbat akarnak a gyerekeiknek, de eközben néhány lényeges tényezőtől megfeledkeznek. Ennek generációs vetülete is van: a ma 60-80 évesek (aka boomerek) még emlékeznek azokra az időkre, amikor az aggódó szülő nem az oltástól, hanem a betegségek szövődményeitől féltette a gyerekeket. Esetleg láttak még sínekkel a lábukon a buszra felcsattogó poliotúlélőket (aki szépirodalmon keresztül tájékozódnak a poliojárványról, az olvassa Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem c. könyvét). Esetleg éppen az ő osztálytársuk halt bele a kanyaró szövődményeként kapott agyhártyagyulladásba. A fiatalabbaknak éppen az oltások sikerének köszönhetően nincs ilyen közvetlen tapasztalatuk, ettől lesz könnyű alábecsülni a betegség kockázatát. Persze a nullához képest magasnak tűnhet az oltás kockázata, de a viszonyítási alap csak addig tűnhet nullának, amíg a többiek közül elég sokan felvállalják az oltás kockázatát, hogy a betegség kockázata a közösségi immunitásnak köszönhetően a be nem oltottak számára is nullával egyenlő legyen. A nem-oltás valós kockázata nem nulla, hanem a betegség szabad grasszálásának kockázataival egyezik meg.
Az oltásellenes anyák valójában a társadalmi szolidaritást egyoldalúan megtagadva potyautasként, vagy kevésbé szépen megfogalmazva a többiek áldozatkészségén élősködve védik gyermekeiket, miközben megfeledkeznek arról, hogy a gyermekeik nem a társadalmon kívül léteznek. A társadalom pedig az anyaságra való hivatkozást mindenre feljogosító mentségnek, jolly jokernek tekinti és nem vonja felelősségre azokat, akik az anyaságra hivatkozva másokat veszélyeztetnek.
Magyarországon erre még rátesz egy lapáttal a kormány azzal, hogy kétes dokumentáltságú oltóanyagokat engedélyeztet az elvileg illetékes (elvileg szak-)hatósággal és propagál (természetesen, sőt valószínű, hogy biztonságos a Sinovac és a Sputnyik akárhány, de ezt nem bemondás, hanem hozzáférhető és reprodukálható kísérleti adatok alapján lehet eldönteni). Valójában azonban egyfelől Magyarországon nem kínai és orosz vakcinával oltanak, az oltásellenesség pedig ott is veszélyezteti a közösségi immunitást, ahol tartalmi alapon döntenek az engedélyeztetésről.
Ez a „rendszer” persze csak addig működik, amíg elég kevesen vannak az oltásellenesek, hogy az oltó többségnek köszönhetően fenntartható maradjon a közösségi immunitás, aminek az oltásellenesek a legnagyobb haszonélvezői, hiszen ők nem veszik ki részüket az oltás kockázatának, viszont részesülnek a betegségektől való védelemben – pillanatnyilag úgy tűnik, az „aggódóknak” „sikerült” annyira erodálni az oltási szolidaritást, hogy a SARS-CoV2 esetében csődöt mond az önkéntességre, a társadalmi szolidaritásra építés, így most azzal kell számolnunk, a Covid-os betegek még egy jó ideig leterhelik az egészségügyet és azok, akik alapbetegségük miatt nem tudják beoltatni magukat, továbbra is félnek a fertőzéstől.
GLOSSZA 