Főleg a gyerekesek fizetik meg a családok adóvisszatérítését

Szép dolog a társadalmi szolidaritás, de ha nem elég körültekintően csináljuk, sokba kerül. Ez a helyzet a most beígért adóvisszatérítéssel is (amely leginkább úgy jellemezhető, hogy erre az évre kiterjeszti az egy- és kétgyerekesekre azt a majdnem-adómentességet, amit az átlagkeresetű háromgyerekesek eddig is élveztek).

A magyar társadalomban gyakorlatilag nem döntés kérdése a gyerekvállalás, hanem kötelező: a Központi Statisztikai Hivatal oldaláról letölthető legutóbbi (2016-os) mikrocenzus adatai szerint az akkori 60 év feletti (gyerekeket valószínűleg már nem nemző) férfiak 11%-a, az 50 feletti (gyereket elég alacsony valószínűséggel szülő) nőknek pedig 8,5%-ának nem lett gyermeke (fun fact: a 85 év felettiek közt magasabb volt a gyermek nélküliek aránya, mint az annál fiatalabb időseknél: a 85 év feletti férfiak 11,4%-a, a nők 10,8%-a élte le az életét anélkül, hogy gyereke született volna).

Ha ez alapján abból indulunk ki, hogy a magyar lakosság nagyságrendileg 10%-a marad gyermek nélkül, nem annyira nehéz kiszámolni, hogy a kormány/társadalom akármekkora terheket is ró erre a 10%-ra, ők nem fogják tudni jelentős mértékben finanszírozni a lakosságnak azt a 90%-át, aki egy vagy több gyereket vállal.

Ennek a 10%-nak egy része azért marad gyermektelen, mert minden természetes és asszisztált próbálkozás ellenére nem jön össze, vagy mert (testi vagy mentális) egészségi állapota miatt nem szerencsés gyereket vállalnia, esetleg saját eltartását sem teszi lehetővé – rájuk hiába ró ki a kormány büntetőadókat és hiába sanyargatja egyéb büntetőintézkedésekkel (nyugdíjmegvonás, szavazati jog gyerekeknek, szociális biztonsági rendszer leépítése, nemzetből való kirekesztés – hogy csak a legutóbbi pár év szlogenjeit és ötleteit soroljuk), ettől nem lesz több gyerek, és több adóbevétel sem nagyon, ellenben olyan embereket szívatunk, akik nem tehetnek gyermektelenségükről, jelentős részük eleve rossz anyagi körülmények között él (pl. egészségügyi állapota okán, vagy mert mindenét reprodukciós eljárásokra költötte), a maradék pedig (aki el tudja tartani magát, de egészségügyi okokból nem vállal gyereket) egyszerűen a társadalmi szempontból legfelelősségteljesebb döntést hozta.

A valóban szándékosan és tudatosan gyermektelenek aránya a magyar lakosságban pár százalékos lehet, és mivel a gyermekvállalás mellőzését az adó- és szociális biztonsági intézkedések, a politika, a rokonok és a társadalom erősen elutasítja, abból kell kiindulni, hogy aki tudatosan mellőzi a gyerekvállalást, az nemcsak, hogy alaposan megfontolta döntését (hiszen azt számtalanszor számonkérték rajta), hanem jó oka is van rá – és igen, az az inok, hogy valaki nem szeretné minden szabad idejét gyerekek társaságában tölteni, bőségesen elégséges ok, hogy ne szüljünk egy gyereket, amely aztán kénytelen egy az egész gyereknevelést kötelességtudóan ugyan, de rossz szájízzel végigcsináló szülő mellett felnőni. (A gyerekvállalásról való kellő körültekintés nélkül hozott “döntést” a gyerekeseknél fogjuk találni, hiszen ez a “default” döntés, amelyet “meghozunk”, ha “automatikusan”, azaz külön gondolkodás nélkül cselekszünk. Aki nem ezt választja, arról biztosak lehetünk, hogy gondolkodott rajta.)

A “fizessenek a gyermektelenek” szlogenek és a gyermektelenek kisemmizésére irányuló intézkedések kiválóan alkalmasak ugyan némely gyermektelenekre irigy szülő alantas érzéseit kiszolgálni, de a szülők, vagy pláne a gyerekek anyagi helyzetének számottevő javítására alkalmatlanok (mert akármennyire is fosztasz ki kb. 5%-nyi embert a jövedelméből, ebből a 90%-ra leosztva egy főre édeskevés jut, nem beszélve arról, hogy a kifosztás egy pontján túl a gyermekvállalást mellőző munkavállalónak nem éri meg legálisan munkát vállalni, azaz feketén fog dolgozni, vagy külföldre megy). Mellesleg mélységesen igazságtalan azokat diszkriminálni és büntetni gyermektelenségükre hivatkozva, akik vagy nem tehetnek erről, vagy kimondottan felelősségteljes magatartásuknál fogva mellőzik a gyerekvállalást.

A helyzet az, hogy a szülők többségének a munkaképes kor 45 évéből a fele nem kiskorúak nevelésével fog telni (a gyeses babázás meg emlékezetes ugyan, de végképp epizód). Amikor az állam a kiskorú gyermeket nevelő szülőknek kedveskedik, babakötvényt és a harmadik gyerekért pénzjutalmakat osztogat és a négyet szült anyákat minden további társadalmi hozzájárulás alól felmenti, ezeket a pszeudo-családbarát intézkedéseket képtelen pusztán a gyermektelenek kifosztásából finanszírozni. Ezekért eltérő arányban ugyan, de az egész társadalom fizet: a gyermektelenek mellett mindazok, akik még nem szültek, azok, akiknek a gyereke(i) már felnőttek, sőt, áfában, jövedéki adóban és áttételesen pl. az oktatásra, egészségügyre jutó kevesebb finanszírozás miatt maguk az intézkedések haszonélvezői, azaz a most éppen a gyereknevelésnél tartó családok is.

Judit az ereszen, avagy mi közünk Varga Judit válásához?

„Válik a Varga Judit… persze nincs mit csodálkozni, hiszen korábban Brüsszelben, most meg a budapesti igazságügyi miniszteri székben építi jogász karrierjét – pedig tudvalévő dolog, hogy válás lesz a vége, ha egy asszony a női princípium beteljesítése helyett karrierre adja a fejét. Szegény Szájer Józsit is cserben hagyta hites asszonysága, Handó Tünde, aki szintén karriert épített ahelyett, hogy minden erejét asszonyi princípiumára összpontosítva megakadályozta volna urát bűnös hajlamainak kiélésében… Aztán ott van a Tóni, aki a kettes számú feleségét is kénytelen volt lecserélni, miután az nekilátott üzletasszonykodni.”*

***

Varga magánélete „tiszteletben tartását” kéri, holott ez neki két okból sem jár:

1. A házasságkötés a Polgári Törvénykönyv értelmében alapesetben nyilvános (!) jogi aktus. Aki házasságot köt, az nem egyszerűen megosztja az örömét a hozzátartozóival, hanem különféle társadalmi, adminisztratív és gazdasági előjogokat jelentő jogi aktust végez, és a legintimebb magánéletét a szó legszorosabb értelmében az anyakönyvvezető által képviselt állam elé terjeszti. A házasság nyilvános jellegét a név- és gyűrűviselési szokások is mutatják. Ettől a válás is szükségszerűen nyilvános üggyé válik, hiszen újabb házasságkötésre csak egy válást követően kerülhet sor. (Tipp azoknak, akik mellőznék a nyilvánosságot, de ragaszkodnak a szertartáshoz: keressetek szertartásvezetőt, aki az általatok rögzített tartalmú esküvel szertartást rendez egy nektek tetsző formában.)

2. Varga Judit ­- és elvtársai – esetében minderre még rátesz egy lapáttal, hogy pártjával hangosan hirdetik az élethosszig tartó házasság feljebbrendűségét minden más életforma felett, és a gyakorlatban is másodrendű polgárként kezelik mindazokat, akik nem az ő elképzeléseik szerint élnek és magánéletüket valóban magánügyüknek tekintik. Mindeközben viszont saját maguk körében elnézik a partnerek lecserélgetését (feltéve, hogy újabb házasságba torkollik), a homoszexuális bulikat és a karrierista anyákat.

A „házasságpártolók” minden válása a képmutatásuk bizonyítéka, éppúgy, ahogyan többek között Szájer József ereszcsatornás performansza is képmutatását bizonyítja – annak a csapatnak a képmutatását, akik a (cis-hetero) „házasság szentségét” és a „női princípiumot” akarják másokra erőltetni, miközben saját soraikban elnézik az ettől való elhajlást.

A sajtónak pedig kutya kötelessége lenne ezeknek a képmutatóknak a leleplezése magánéletük (a tényleges, nem a mű-homestoryk) nyilvánosság elé tárásával.

Természetesen szép dolog lenne a magánélet tiszteletben tartása, és nemszép dolog mások magánéletében vájkálni – de ennek az az előfeltétele, hogy a magánéleti döntéseinknek – hogy házasodunk-e, kettesben együttélünk-e, poliamóriában élünk, kommunában, lakóközösségben, egyedül, hogy vállalunk-e vagy nem vállalunk gyereket – ne legyen kihatása jogainkra és társadalmi státuszunkra, arra, milyen szociális biztonságban részesülünk, milyen jogokat illetnek meg bennünket a gyakorlatban, és mennyi adót fizetünk. Amíg ez a feltétel nem teljesül, nem magánügy a házasság. És a válás sem.

*Ha magától nem tűnt volna fel: igen, ez a bekezdés ironikusan értendő.

A genderkreacionisták

Alábecsüljük, mekkora tétje van a “genderellenességnek” azok számára, akik tűzzel-vassal küzdenek nemcsak azok ellen, akik a köz számára is látható módon valamilyen szempontból nem követik azokat a nemhez kötött életutakat, forgatókönyveket, amelyeket „kellene”, hanem még azok ellen is, akik mindezt tudományos vizsgálat tárgyává is teszik.

Amit neked kell megtenned a bántalmazás felszámolásáért

Hétfőn tartottuk a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapját, amelynek alkalmából az idén is számtalan városban (Budapesten is) a nők hatékonyabb védelméért tüntettek – jobb jogszabályokért, hatékonyabb bűnüldözésért, több segítségéért az áldozatok új életkezdéséhez, az évekkel ezelőtt aláírt Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatásáért. De egy nagyon is lényeges szempont gyakran kimarad a követelésekből.

Minek női politikusok, vállalatvezetők?

Más kérdésekhez hasonlóan itt is két ellentétes álláspont feszül egymásnak: vérlázítóan alacsony a nők aránya a közéletben az egyik oldalról, a másikon pedig azt hangoztatják, “nem ez a nők dolga” – persze a nők dolga alól felmentve érzik magukat azok a közéleti nők, akik emellett szólalnak fel (a Novák Katalinok, Frivalszky Editek és Dúró Dórák valahogy nem húznak haza a konyhába szülni kizárólagos időtöltésként). De hogy mi is lenne az értelme annak, hogy a nők részt vegyenek az ország- és vállalatvezetésben, arról keveset beszélünk.

Olvasni csak pontosan

Szép kattintásvadász címet kapott az egyik katolikus blog cikke az Index címlapján – mintha Ferenc pápa nem értene egyet a családkonferenciával. Pedig bizony de.

Nemvirág nőnapra

Ma 40 éve, 1979. március 8-án 100.000 iráni nő az utcára vonult a “nőknek illő” viselet, a fejkendő “választhatóan” mindent takaró felsőruházat+hidzsáb vagy csador formájában való kötelezővé tétele ellen (a nők nem a valláserkölcs, hanem a hideg miatt vannak kabátban). A nőknek amúgy volt tapasztalata tüntetésből: az értelmiségitől a munkásnőkig nagy számban képviseltették magukat a tiltakozó mozgalmakban és a tüntetésekben, megdolgoztak és meghaltak egy új Iránért.
(A kép forrása, valamint cikk angolul.)

A transznemű szaúdi nagykövet

Ríma bint Bandár bin Szultan bin Abdel-Azíz személyében Szaúd-Arábia nőt nevezett ki amerikai nagykövetnek. A nagyköveti poszt a családban marad, és ettől persze nem változik a szaúdi nők jogi helyzete – egy-egy nő fiúsítása Magyarországon sem hozott több jogot a nőknek.

Mit csináljunk a zaklatóval, ha művész?

Nem menekül a kérdés elől az, aki szerint mondjuk most konkrétan Marton László (vagy a kéretlen maszturbálási bemutató után szintén hamar visszatérő Louis C.K.) esetében nem is történt semmi vagy legalább semmi súlyos

A katolikusoknál sem működik az átnevelés…

Hodász András katolikus pap a minap a köztévének egy nem nyilvános konferenciáról való beszámolója keretében másodmagával hirdette a homoszexuálisok heteroszexuálissá nevelését – pedig épp az ő szervezete bizonyítja, hogy nincs sikeres átnevelés.