Hogyan élhetnénk oltásigazolás nélkül?

Európa-szerte viták zajlanak arról, a SARS-CoV2 ellen beoltottak előjogokban részesüljenek-e a be nem oltottakhoz képest. Nyilván ilyesmit igazságosan csak azután lehet elrendelni, miután bárki bármikor oltáshoz juthat. És persze nem is lenne a kiváltságokkal való kecsegtetésre szükség, ha biztosak lehetnénk, hogy elegen beoltatjuk magukat a közösségi immunitáshoz. Ami azért is fontos lenne, mert csak a közösségi immunitás nyújt védelmet azoknak, akik egészségi állapotuk miatt nem tudják beoltatni magukat. Szerencsére a közösségi immunitáshoz nem szükséges 100%-os átoltottság, de azt az arányt, akit nem kell beoltani, azokra kell tartogatnunk, akiknek nincs oltóanyag, mert betegségük vagy életkoruk nem teszi ezt lehetővé (pl. mert gyerekek).

Tehát: fel sem vetődne, hogy a beoltottakkal kivételezzünk, ha nem vált volna szalonképessé az oltásellenesség. Ez pedig az aggódó anyák érdeme, akik persze a legjobbat akarnak a gyerekeiknek, de eközben néhány lényeges tényezőtől megfeledkeznek. Ennek generációs vetülete is van: a ma 60-80 évesek (aka boomerek) még emlékeznek azokra az időkre, amikor az aggódó szülő nem az oltástól, hanem a betegségek szövődményeitől féltette a gyerekeket. Esetleg láttak még sínekkel a lábukon a buszra felcsattogó poliotúlélőket (aki szépirodalmon keresztül tájékozódnak a poliojárványról, az olvassa Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem c. könyvét). Esetleg éppen az ő osztálytársuk halt bele a kanyaró szövődményeként kapott agyhártyagyulladásba. A fiatalabbaknak éppen az oltások sikerének köszönhetően nincs ilyen közvetlen tapasztalatuk, ettől lesz könnyű alábecsülni a betegség kockázatát. Persze a nullához képest magasnak tűnhet az oltás kockázata, de a viszonyítási alap csak addig tűnhet nullának, amíg a többiek közül elég sokan felvállalják az oltás kockázatát, hogy a betegség kockázata a közösségi immunitásnak köszönhetően a be nem oltottak számára is nullával egyenlő legyen. A nem-oltás valós kockázata nem nulla, hanem a betegség szabad grasszálásának kockázataival egyezik meg.
Az oltásellenes anyák valójában a társadalmi szolidaritást egyoldalúan megtagadva potyautasként, vagy kevésbé szépen megfogalmazva a többiek áldozatkészségén élősködve védik gyermekeiket, miközben megfeledkeznek arról, hogy a gyermekeik nem a társadalmon kívül léteznek. A társadalom pedig az anyaságra való hivatkozást mindenre feljogosító mentségnek, jolly jokernek tekinti és nem vonja felelősségre azokat, akik az anyaságra hivatkozva másokat veszélyeztetnek.
Magyarországon erre még rátesz egy lapáttal a kormány azzal, hogy kétes dokumentáltságú oltóanyagokat engedélyeztet az elvileg illetékes (elvileg szak-)hatósággal és propagál (természetesen, sőt valószínű, hogy biztonságos a Sinovac és a Sputnyik akárhány, de ezt nem bemondás, hanem hozzáférhető és reprodukálható kísérleti adatok alapján lehet eldönteni). Valójában azonban egyfelől Magyarországon nem kínai és orosz vakcinával oltanak, az oltásellenesség pedig ott is veszélyezteti a közösségi immunitást, ahol tartalmi alapon döntenek az engedélyeztetésről.

Ez a „rendszer” persze csak addig működik, amíg elég kevesen vannak az oltásellenesek, hogy az oltó többségnek köszönhetően fenntartható maradjon a közösségi immunitás, aminek az oltásellenesek a legnagyobb haszonélvezői, hiszen ők nem veszik ki részüket az oltás kockázatának, viszont részesülnek a betegségektől való védelemben – pillanatnyilag úgy tűnik, az „aggódóknak” „sikerült” annyira erodálni az oltási szolidaritást, hogy a SARS-CoV2 esetében csődöt mond az önkéntességre, a társadalmi szolidaritásra építés, így most azzal kell számolnunk, a Covid-os betegek még egy jó ideig leterhelik az egészségügyet és azok, akik alapbetegségük miatt nem tudják beoltatni magukat, továbbra is félnek a fertőzéstől.

Palkovics, az AI és a biointelligencia

Mesterséges Intelligencia Stratégiát mutatott be Palkovics László, az Innovációs és Technológiai Minisztérium minisztere Debrecenben. Persze szép és jó, hogy a kormány “élni kván a mesterséges intelligencia adta lehetőségekkel”, amelyek majd valamikor jól megnövelik a dzsidipit. Holott még a természetes intelligencia adta lehetőségekkel sem él a kormány. Például azzal a roppant egyszerű módszerrel sem, hogy úgy általában előnyben részesítené a racionális megoldásokat és a hozzáértést (például a forrásokra pályázó kutatási projektek elbírálása során – e helyen is jó reggelt kívánunk Freund Tamás akadémiai elnöknek). A mesterséges intelligencia ugyanis egyelőre még erősen rászorul az emberi intelligencia általi korrekcióra. És a legjobb data science sem tud többet, mint amilyen pontosak a valóság modellben való leképzése és a terepen begyűjtött adatok – már ma is elképszető adatmennyiség áll ugyan rendelkezésre (és nem, ehhez nem kell titkos chipet csempészni a bőröd alá, te mindezeket az adatokat rég megadtad önként és dalolva, amikor a facebookon lájkolsz, kommentezel és osztogatsz, amikor ingyenes e-mail címet használsz, stb.stb.stb.), de ha ezeket emberi intelligencia ellenőrzése nélkül értékeljük ki, megeshet, hogy az eredmény félrevezető lesz.

Hiába a legjobb mesterséges intelligencia data sciencestül, ha a közügyek vezetésében nem a racionális gondolkodás érvényesül és a problémákat nem megoldják, hanem ráolvasással elfedik.

Freund Tamás és a tudományosság

Azért meglehetősen bizarr, amikor olyasvalakit választanak egy tudományos testület élére, akinek finoman szólva is kissé sajátos elképzelései vannak a tudományosság mibenlétéről.

Apróság, hogy Freund Tamás a “külföldi eladhatóság”-ot a kutatói teljesítmény mércéjének állítja be, holott közismert, hogy a specifikus helyhez, kultúrához, nyelvhez kapcsolódó kutatói tapasztalat (mondjuk a magyar reneszánsz zene terén) máshol nehezebben “piacosítható”. Ahogyan az ilyen témájú tudományos cikkek is kevésbé helyezhetők el nemzetközi folyóiratokban, és alacsonyabb az idézettségük. Az már a vicc kategóriája, hogy a neki nem tetsző kutatási eredményeket produkáló kutatókról egyszerre állítja, hogy tudományos közleményeiket csak politikai irányultságuk miatt közlik, és hogy külföldön nem rúgnak labdába.

Az viszont egészen elképesztő, hogy Freund azt feltételezi, a kormánypártiság/ellenzékiség és a kutatói teljesítmény között összefüggés áll fent. Ha Freund ilyen összefüggést feltételez, akkor az ő kutatói tevékenységével kapcsolatban is fel kell tennünk pl. azt a kérdést, vajon mi történne, ha Freund saját kutatásai során olyan eredménnyel szembesülne, amely tényszerűen cáfolna valamely politikai vagy egyéb magánemberi álláspontját. Felülírná álláspontját, vagy a kutatási eredményt hallgatná el? Őnála a valóság győzne, vagy a hite, a meggyőződését vagy a doktori esküjét áldozná fel? Esetleg fel sem fogná, hogy kutatása eredménye valamely kedves hiedelmét cáfolja? Az ő kutatásai  akkor is nyitottak lesznek az eredmény vonatkozásában, ha ennek politikai tétje van? Mennyire sikeresen oldaná fel a kognitív disszonanciát?

Persze fordított irányban van, sőt kell, hogy legyen kapcsolat a tudomány és a politika között: elvégre a jó kormányzás arról ismerszik meg, hogy a tényekre, azaz tudományos módszerekkel szerzett ismeretekre alapozza szakmapolitikai döntéseit. Amiből fordítva következik, hogy ha van „ellenzéki” tudomány, a kormányzás nem a valóságra alapozza intézkedéseit. És, persze, mint mindenki másnak, a kutatónak is illik felszólalnia, amikor valakik hülyeséget beszélnek arról, amit ő kutat.

Nem a tényekre alapozó kormányok ugyan előszeretettel a bölcsész- és társadalomtudományokat lehetetlenítik el. De a többi tudományág sem érezheti magát biztonságban. Mégis, kinek kell geológus, aki felszólal, mert egy kiemelt beruházás arra alkalmatlan talajra épül? Biológus, aki valamely ritka élőhely megőrzéséért száll síkra? Meteorológus, aki tiltakozik, hogy egy tervezett épület ellehetetleníti az előrejelzésekhez szükséges adatok gyűjtését? Epidemológus, aki tudományos érvekkel cáfolja az operatív törzs állításait?

A genderkreacionisták

Alábecsüljük, mekkora tétje van a “genderellenességnek” azok számára, akik tűzzel-vassal küzdenek nemcsak azok ellen, akik a köz számára is látható módon valamilyen szempontból nem követik azokat a nemhez kötött életutakat, forgatókönyveket, amelyeket „kellene”, hanem még azok ellen is, akik mindezt tudományos vizsgálat tárgyává is teszik.

Bizniszeutanázia Németországban? – Félrefordítás!

Az ember azt hihetné, a német alkotmánybírák ma a halállal való bizniszelést engedélyezték. Pedig nem: csak félrefordítás került a szalagcímekbe.

Racionálisan az abortuszról

A művi terhességmegszakítás témája rendszeresen előjön, amikor valamely országban épp magukat konzervatívnak nevező körök média- (vagy Facebook-)figyelmet kapnak. Ezek a viták jellemzően meddők, mert érvek helyett az érzelmek (esetenként a vallásos, azaz megkérdőjelezhetetlen beállított hit) uralják őket. Térjünk vissza a valóság talajára.

(Kép: Petezsák a terhesség 6. hetében, gynmed.at)

MTA-ból ELKH – hogyan teszünk tönkre egy márkanevet

A Magyar Tudományos Akadémia szívatásának persze van egy “márkaromboló” vonatkozása is, amiről eddig kevés szó esett. Azzal, hogy a kutatóintézeteket kiszervezik az újonnan létrejött Eötvös Lóránd Kutatási Hálózatba, a magyar tudomány művelői többek közt (az eddig élvezett viszonylagos kiszámíthatóság és kutatási szabadság elvesztése mellett) elesnek az “MTA” márkanév használatától is. Tudományos cikkei fölött a neve melletti “affiliation”-ként, azaz intézményeként immár nem a teljesítményével elsimertséget szerzett MTA, hanem a tök ismeretlen elkh szerepel.

Minden kutató, aki szokott nemzetközileg jegyzett folyóiratokban publikálni, netán külföldi kollégákkal együtt cikket írni, most kénytelen széles körben hosszan elmagyarázni, hogy a magyar parlament egy tollvonással a ténylegesen végzett kutatómunkát leválasztotta a Magyar Tudományos Akadémiáról és egy vadiúj intézménybe szervezte ki.

És minden kutató, aki nemzetközi forrásból pénzt nyert, kénytelen elmagyarázni a projektpartnereinek és a támogatójának, hogy ő most már nem a 200 év alatt ismertséget és elismertséget szerzett MTA részeként dolgozik a projektben. Ha nem ő maga a projekt koordinátora, akkor most a koordinátornak magyarázhatja a részleteket, hogy az a támogatóval (pl. az EU valamely hivatalával) el tudja intézni az intézményváltozással kapcsolatos adminsiztrációt. 

És aki most készül pályázatot írni, az magyarázhatja a reménybeli támogatónak, hogy az ő intézménye ugyan vadiúj, de mégis rendelkezik (rendelkezik-e vajon…?) azzal a tudományos háttérrel és pénzügyi-adminisztrációs szaktudással és kapacitással, amely szükséges a tervezett projekt sikeres lebonyolításához. Ugyanis a kutatási pályázatok odaítélésénél a korábbi pályázatok során szerzett referenciák is számítanak. 

Ha netén egy következő lépésben az ELKH-t is szétcincálják és különféle csoportjait különféle egyetemekhez csapják (esetleg majd az is tanítani kényszerül, aki kiváló kutató, de a tanításhoz nincs affinitása…), akkor lehet persze, hogy papíron picikét javulnak az egyetemek kutatási statisztikái, de összességében inkább kevesebb projektre fognak külföldi finanszírozást a magyar tudományosság konyhájára hozni, mintsem többet – borítékolható, hogy feszültségek keletkeznek tanárok és “szabad” kutatók között, és az egyetemi adminisztráció sem fogja bírni a pályázatokkal kapcsolatos pluszterheket. A maradék ELKH pedig mérete és kapacitásai miatt kb. el is felejtheti a nemzetközi színvonalt és pályázati bevételt.

A miniszter, a versenyjog és az MTA

Palkovics László innovációs miniszter sosem tagadta, hogy csak a “hasznosítható” kutatásokat tartja támogatásra érdemesnek. A tudományos autonómia elleni hadjárata jelenleg ott tart, hogy Palkovics átvilágíttatja az MTA-t, de ennek az átvilágításnak az eredményét meg sem várva megvonta az Akadémián folyó kutatásokra elkülönített állami forrásokat, hogy ezt a pénzt pályázati úton ossza szét nemcsak az akadémiai kutatócsoportok között, hanem az állami és egyházi egyetemek, valamint állami alapítványok kutatócsoportjai között – a pályázati felhívás a minisztérium alá rendelt Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal honlapján, itt olvasható.

A katolikusoknál sem működik az átnevelés…

Hodász András katolikus pap a minap a köztévének egy nem nyilvános konferenciáról való beszámolója keretében másodmagával hirdette a homoszexuálisok heteroszexuálissá nevelését – pedig épp az ő szervezete bizonyítja, hogy nincs sikeres átnevelés.

Rabszolgatörvénnyel a válások ellen

Amikor a napokban írtam a hosszútávon tervező munkáltatóknak is rossz túlóratörvényről, nem értettem, miért lelkesedik épp a jobb sorsra érdemes családügyi államtitkári poszt birtokosa, Novák Katalin a több túlóráért. Némi gondolkodás után aztán megértettem.