(A NER-t, nem a legyet.) Negyedszer is a parlamenti mandátumok kétharmadát nyerte a Fidesz-KDNP, amit sokan nem igazán értenek. Bár a magyar társadalomnak vannak tagjai, akik olyan mély anyagi, intellektuális és mentális depriváltságban élnek, hogy önálló döntésre képtelenek és oda ikszelnek, ahova a (jelenleg szinte kivétel nélkül fideszes) polgármester, a főnök vagy a férj mondja, ez a réteg minden bizonnyal nem teszi ki a szavazóknak azt az 53%-át, amely listán a Fideszre szavazott.
Nézzük tehát, mi az, amitől vonzó a Fidesz politikája, illetve a NER:
– Egzisztenciális kötöttségek és egzisztenciális biztonság.
Nemcsak Lölönek meg a Vejnek jut a kül- (uniós) és belföldi adófizetők pénzéből – ők csak lefölözik, de az ország számottevő része közvetlenül vagy közvetetten (pl. mert a megrendelői, vásárlói abból élnek) azoktól a pénzektől függnek, amelyek a központi költségvetésből vagy az ország gazdasági felzárkóztatására szánt EU-s forrásokból lecsorog hozzájuk. A kormány mind az adóbefizetésekből, mint a különféle EU-s alapokból származó forrásokat növekvő mértékben nem normatív alapon vagy pártkötődéstől függetlenül elbírált pályázatokon keresztül, hanem kézivezérléssel osztja szét. az önkormányzatok 2013 óta a lakosaik által befizetett személyi jövedelemadóból sem részesülnek. Helyi vezetők már négy évvel ezelőtt is úgy nyilatkoztak, csak az a választókerület/önkormányzat jut érdemben állami forrásokhoz, amelynek kormánypárti képviselője van, és a közmunkára kapott források és a Fidesz támogatottsága közötti összefüggést azóta kutatás is igazolta. A koronavírus kapcsán a kormány az önkormányzatok maradék szabadon felhasználható forrásokat (iparűzési adó, gépjárműadó, parkolási bevételek) nyirbálta meg, majd pártállástól függően osztott kompenzációt. Ez nem új keletű – már az 1998-2002 közötti Fidesz-kormány is megnyirbálta az ellenzéki polgármestert választó fővárosra jutó EU-s előcsatlakozási forrásokat (amelyből pl. a négyes metró épült volna meg). Egyértelmű, hogy minél kisebb és szegényebb egy település, annál magasabb a kormánypárt támogatottsága, hiszen annál inkább függnek a lakosai (nemcsak a segélyből élők, hanem minden lakosa) azoktól a forrásoktól, amelyekhez ebben a rendszerben lobbizás útján lehet hozzájutni, erre pedig a NER-ben csak kormánypárti településvezetők és választókerületi képviselők útján van lehetőség – innen aztán teljesen racionális kormánypárti képviselőre szavazni, hiszen az ellenkezője kb. gazdasági öngyilkossággal ér fel – legutóbb Mártély képviselőtestülete oszlatta fel magát, hogy a község forrásokhoz jusson.
– Depolitizáló (!) családpolitika.
A társadalmi változások motorját és kritikus tömegét jellemzően a fiatal felnőttek adják – az 1848-as forradalmaktól 1956-on át az 1968-as lázadásokon keresztül egészen a 2011-es „arab tavaszig” vagy éppen a Fridays for Future-generációig, így a fiatal felnőttek lázongási hajlamának leszerelése döntő az autoriter rendszerek fennmaradása számára. Magyarországon ez a családpolitikán keresztül valósul meg (egy másik eszköz a fiatal férfiak általános hadkötelezettsége): akinek az önálló életkezdéshez anyagi segítségre van szüksége, az kénytelen házasságot kötni és gyereket vállalni, mert csak így jut állami támogatáshoz és családi segítséghez. A gyed-nek köszönhetően a fiatal párnak még csak meg sem kell várnia, hogy összegyűjtsön annyi pénzt, hogy maga finanszírozza a (többnyire) anya munkaerőpiacból való kimaradását, és a gyerekhez kötött támogatások miatti határidők is szorongatják a fiatal párt (és ha még egy kicsit hagyjuk garázdálkodni a KDNP-t, a fogamzásgátláshoz való hozzájutás megnehezítése is rátesz majd egy lapáttal).
A mihamarabbi gyerekvállalás persze csapda – a fiatal felnőtteknek nem marad kapacitásuk politikai tevékenységre, ehelyett a kedvezményesen kapott adósságok miatt és mivel a gyerekeken keresztül zsarolhatók és kénytelenek mindenféle „felforgató” tevékenységek helyett betagozódni a helyi függelmi viszonyokba és behódolni a családjuknak (mert kell a nagyi bébiszitternek). A gyerekvállalás elvileg politikai-közéleti szerepvállalásra is ösztönözhetné a fiatal szülőket, hogy a gyerekeknek jobb országot építsenek, de Magyarországon nem ezt látjuk. Ehelyett olyan családokra fragmentálódik a társadalom, amelyek tagjai híján vannak mindenféle társadalmi szintű szolidaritásnak és ehelyett csak a maguk és gyerekeik pillanatnyi előnyhöz juttatásáért tesznek erőfeszítéseket.
– Ál-valóság és ál-ellenségek: a közélet depolitizálása(!).
Rengeteg szavazópolgár nem érzékeli, hogy a politikai döntései egyfelől és a családon túli életminőség – pl. a közszolgáltatások minősége vagy a helyi ügyekben való döntéshozatal pl. „kiemelt” beruházásoknál – közvetlenül összefüggnek egymással. Az önkormányzatiság felszámolásával és pénzügyi ellehetetlenítésével, a döntések centralizációja (a helyben élőknek még a közvetlen környezetüket meghatározó döntésekben, pl. beruházásoknál, sincsen szavuk) nyomán megint csak az az érzet erősödik, hogy a nyilvánosság előtti felszólalás (közéleti tevékenység) eredményt nem hoz (azon kívül, hogy feketeseggű leszel).
A közéleti ügyek és a politikai döntéshozatal közötti szakadékot erősíti a kormánykommunikáció, amely a valóságtól teljesen elrugaszkodott ál-témákat hajtogat, azaz nem azokkal a ügyekkel foglalkozik, amelyek a szavazópolgárok mindennapjait érintik. A politikai kommunikáció azt a látszatot kelti, mintha a „politikának” semmi köze azokhoz a közügyekhez, amelyek a szavazópolgárok mindennapi életét meghatározzák.
Ezzel persze ellehetetlenül a politikusok felelősségre vonása az általuk végzett rossz munkáért (rosszul teljesítő egészségügyi, oktatási rendszer, nem az ország felemelkedésére fordított EU-s és hazai források, stb.), hiszen a politikai diszkurzus egy ál-valóságról szól, amelynek nincs köze a mindennapi élethez.
Ennek az ál-valóságnak a fontnos részét képezik az ál-ellenségek, amelyek ellen Orbán Viktor amolyan megváltóként megvédi a nemzetet. Ezek az ál-ellenségek bűnbakként működve megint csak biztosítják, hogy a szavazók ne a kormányt tegyék felelőssé az ország rossz működtetéséért. Sőt, ma már a családok széteséséért sem a családon belüli diszfunkciós kapcsolatrendszer a felelős, hanem az átoperált brüsszeli sorosista lmbti+-óvodások.
Az egyén azt érzi, nincs ráhatása a mindennapjait meghatározó közügyekre, azaz teljesen tehetetlen, nem ő irányítja a sorsát.
Az ál-valóság és az ál-ellenségek biztossá teszik a kormány sikerét: Míg a valóságban felmerülő problémák kezelése akár kudarcba fulladhat, soha nem fog bekövetkezni az, hogy orbánviktor kudarcot vall az országnak a brüsszeli sorosmigráns óvodás hordáktól való megvédésében, hiszen mivel nem léteznek, megjelenésükkel nem fogják cáfolni a kormányzati győzelmi jelentéseket. Ezzel párhuzamosan az egyén úgy érzi, semmilyen közvetlen ráhatása nem lehet a közügyek alakulására, magyarán totál tehetetlen.
Az ál-valóság működésében nem lehet alábecsülni az ember ügyességét a kognitív disszonancia feloldásában. Kognitív disszonancia akkor keletkezik, amikor képtelennek érezzük magunkat feloldani egy ellentmondásos helyzetet, ami feszültséget/stresszt okoz, amit viszont valahogyan oldanunk kell. Erre igen leleményes stratégiái vannak az emberi elmének, kezdve ott, hogy széppé és jóvá gazsuláljuk a szituációnkat. Ez történik például olyankor is, amikor a kék-lila foltos asszony olyan ostobaságokat böfög, hogy de hát a férje valójában szereti őt és a gyerekeket nem is veri (nagyon), de a klasszikus példa a dohányzásfüggő, aki azt magyarázza, a cigi nem is olyan veszélyes, és az életen át cigiző dédapja is nyolcvanöt évesen halt meg.
Tömören ez úgy működik, hogy a folyamatos stressztől (nem lesz munkám, ha nem vagyok lojális a NER-hez; kikészít a CSOK miatt szinte egyszerre született gyerekek nevelése) nem látom a fától az erdőt, a pillanatnyi túlélésre koncentrálok és képtelen vagyok uralni a helyzetet, amire előregyártott magyarázatot ad a NER ál-valósága, amely védelmet is kínál, ha lojális maradok, így jobb érzés ebben hinni (házas-gyerekesként jó ember vagyok, és biztos a megélhetésem), mint tudomásul venni és kibírni azt a feszültséget, hogy ugyan jó ember vagyok, de olyan pártra szavaztam, amelyik többek közt képtelen arról gondoskodni, hogy legyen bögre a kórházban (és azt el is mosogassák), és amúgy is szar az életem, mert bedőltem ennek a hülyeségnek. – Minél jobban belekeveredik valaki ebbe, annál nehezebb kikecmeregni belőle.
Fontos biztosítani, hogy ez az ál-valóság minél teljesebb körű legyen, mert annál könnyebb elfogadtatni, minél kisebb erőfeszítést jelent leküzdeni a valóságnak a képbe belerondító elemeit. Ezért van szüksége a NER-nek a média minél teljesebb körű leuralására: nem kell hogy kizárólagos legyen, elég annyi, hogy erőfeszítést kelljen tennie annak, aki az ál-valóság buborékából ki akar lépni.
– Az autoriter rendszereknek az a jó, ha neked rossz: az irányított stressz szerepe a hatalom megőrzésében.
A stressz csőlátást okoz és minimálisra csökkenti a tervezés időtávlatát. Ez teljesen normális és evolúciós előnyt jelent, hiszen amikor közvetlen veszély fenyeget, nincs idő hosszan elemezni a helyzetet, hanem azonnal menekülni, magad halottpózba vágni vagy elbújni kell. A rendszerszintű helyzetelemzéshez és a fenyegetettséget létrehozó peremfeltételek megváltoztatásához nyugalom és biztonság kell. A védelemmel egybekötött folyamatos stresszben tartás kiváló eszköz a hatalom megőrzésére, mert annak, aki folyamatosan stresszben van, nincs kapacitása rendszerszinten elemezi a saját helyzetét és az okok felszámolására hosszú távú stratégiát kidolgozni és a valóságba átültetni. (Pont ez az egyik tényező abban, hogy a védelmezőjükként fellépő férj által bántalmazott nők képtelenek átlátni a helyzetüket és kimenekülni onnan. Ezért teljes joggal hasonlították a NER és a szavazók közötti viszonyt egy bántalmazó párkapcsolathoz.)
A stresszben tartás a NER-ben több eszköz is van, köztük az anyagi ellehetetlenítéssel való fenyegetés mellett a „házasságpártiság” és „családcentrikusság”, amely azokat tartja folyamatos stresszben, akinek diszfunkciós házasságba-családba szorulva nincs lehetőségük a mentális egészségükhöz szükséges bensőséges kapcsolatrendszer kialakítására, és legfőképpen a kognitív disszonanciából fakadó feszültség. És végső soron még mindig lehet az ál-ellenségekkel is fenyegetőzni.
Összegzés: Ál-valóság, irányított stressz, kognitív disszonancia
Ennek a három tényezőnek a kölcsönhatása az, ami meghatározza a választói viselkedést: a tehetetlenségérzetükből fakadó folyamatos stresszt a választók egy része a felkínált biztonságot ígérő ál-valóság elfogadásával oldják fel.
A választások előtt sokszor előkerülő „csalódott Fidesz-szavazó” toposza szépen visszaigazolja a fentieket: rendszerint egy a szülőségét kiemelő „anyuka” (ritkábban „családapa”) kifejti, hogy ő „sosem politizált”, „családjáért élt”, helyeselte a Fidesz-kormány intézkedéseit és „mindig a Fideszre szavazott” – egészen addig, amíg ő személyesen meg nem szívta a NER-t. Árulkodó, hogy ezek a Facebookon terjedő írások soha nem szólnak arról, hogy az illető felismerte volna, milyen szemétség, hogy a NER kicsinált valaki mást (egy számára idegent), vagy hogy mélységesen társadalomellenes magatartás volt tőle leszarni az oktatási rendszer minőségét, amíg a saját gyereket sikerült benyomni egy „jó” iskolába, hogy aljasság volt tőle mindent elfogadni addig, amíg ő ki tudta fizetni a magánorvost, amíg az ő nagyanyját be tudta juttatni egy normális minőségű idősotthonba (igaz, a nagyi utál vasárnapi misére járni), amíg nem az ő házikóját bontották le egy kiemelt kormányzati beruházás érdekében, amíg nem az ő kertjébe szivárog a kiemelt kormányzati beruházásból a vegyszerlé.
A fentiek jól magyarázzák a szavazói magatartásban megfigyelhető eltérő tendenciákat a város és a vidék között, illetve az iskolázottság szerint: Aki nagyobb városban él, annak a megélhetése kevésbé kitett a feudális jellegű viszonyoknak (legrosszabb esetben feltalálja magát külföldön is…), annak inkább van lehetősége albérletbe költözni, ha függetlenedni szeretne a szülőktől és kevésbé kényszerül a lakhatásért házasságot és gyereket vállalni (a nagyobb városokon kívül alacsonyabbak a fizetések és kevés a kisebb lakás/társbérlet), és legfőképpen: nagyobb városban szélesebb körűek a társadalmi kapcsolatok és több az inger, azaz több minden rondít bele a kormányzati ál-valóságba és pukkasztja a NER-buborékot.
Nem nehéz ebből levezetni, mire van szükség a NER leépítéséhez és egy jobban működő állam kialakításához, illetve mit kell kínálni a szavazóknak:
Két évvel ezelőtt pontokba szedve és táblázatokkal tagolva részletesen megírtam, Mit kínáljon az ellenzék, itt most egy kicsit átfogalmazva fejtem ki ugyanazt.
1. A reálisan létező valóságot be kell emelni a közéleti-politikai diszkurzusba és a hangsúlyt eltolni a személyekről a politikai tartalomra.
Az ellenzéknek egészen konkrét és kézzelfogható pozitív (azaz „állító”) üzeneteket kell kommunikálnia („Ha minket bíztok meg a kormányzással, gondoskodunk arról, hogy a kórházban rendes ételt kapjanak a betegek/hogy a gyereked olyan szakmát tudjon tanulni, amivel jó munkahelyet talál.”). A választások előtt állítólag létrejöttek mindenféle szakmapolitikai programok – ezeket a programokat kell a következő majdnemnégy évben folyamatosan kommunikálni, nem ömlesztve, hanem emészthető falatonként, és mindenhol – interneten/Facebookon, a választókkal való személyes találkozások során, és – nagyon fontos! – saját gyártású papírújságban (nem a Nyomtass te is projekt helyett, hanem amellett), aminek egy könnyen érthető verzióját folyamatosan el kell juttatni a legszegényebb térségekbe is pl. azokhoz, akik nem mernek elmenni egy lakossági fórumra. Igen, eleinte biztosan gyújtósnak fogják használni, de egy-egy mondatot el fognak olvasni belőle, és négy év egészen sok idő.
Mégpedig a célközönség számára érthető és emészthető formában kell ezeket az üzeneteket megfogalmazni – éreztetni kell a kevésbé művelt rétegekkel is, hogy ők is képesek eljutni odáig, hogy bonyolultabb összefüggéseket megértsenek és érdemben hozzászóljanak a témához ahelyett, hogy az „elöljáróik” utasításait kövessék, mert az úgyis jobban ért a dologhoz (aka „empowerment”).
Ezzel a módszerrel mellesleg az ellenzéki politikusok besározása is kivédhető – ha az üzenet a fontos, akkor nem dől össze a világ, ha egy személy kidől (akár azért, mert már nem bírja a támadásokat, akár azért, mert valóban sáros), mert jön a következő, de mivel az üzenet ugyanaz marad, nem nulláról kell kezdeni az építést.
Ami (továbbra sem) fog működni: Ugyanazt csinálni, mint a kormánypárt, csak pepitában:
Személyeket támadni (akár jogosan!) és személyekkel politizálni. Mégpedig azért, mert ezen a téren verhetetlen a Fidesz: semmilyen új messiás nem lesz meggyőző, amíg a mostani bele nem bukik abba, hogy betörnek az országba a brüsszeli sorosmigráns lmbtqi+ óvodás szinglihordák, és garantálom, hogy ez egészen biztosan nem fog bekövetkezni a következő négy évben.
A korrupció felszámolása és a felelősségre vonás nem olyan üzenetek, amelyek sok szavazatot hoznak egy olyan országban, ahol a tiltás ellenére is szokás borítékot csúsztatni a régről ismert háziorvosnak, és ahol túl sokak megélhetését veszélyeztetné, ha helyben mindenféle felelősségeket firtatnának mindenféle EU-s pénzek kapcsán. Nem beszélve arról, hogy aki eddig a Fideszre szavazott, az nehezebben fog jobb belátásra térni, ha esetleg az ő választói felelősségét is firtatni kezdi valaki. Épp ezért is a múlt helyett a jövőre kell összpontosítani: akarsz-e jól működő országban élni? – ez a nyerő kérdés, nem az, hogy esetleg téged is felelősségre vonunk majd…
A családoknak, nyugdíjasoknak, adófizetőknek osztott közvetlen pénzjuttatásokból is mindig a mindenkori kormány áll jobban – nem ráígérni kell, hanem azt elérni, hogy ne a szavazatért kínált zsák krumpli/SzJA-kedvezmény/nyugdíjemelés/stb. mértéke legyen továbbra is az egyetlen szempont a társadalom egy a választást eldöntő részénél.
2. Egyéni szociális biztonság és társadalmi szolidaritás.
A magyar társadalom nem egyénekre atomizálódott, hanem egymással nem szolidáris és a tagjait elnyomó családokra bomlott. Ez az atomizáltság ellehetetleníti a szegénység felszámolását és a társadalmi feszültségek oldását (és az egyének megfelelő érzelmi önszabályozását). A családtól való függésből fakadó folyamatos stressz ellehetetleníti a távlati gondolkodást és a családi kötelékeken túlnyúló közösségvállalást. Gondoskodni kell arról, hogy az egyén szociális biztonsága ne függjön sem a családtól-családban maradástól, sem a családi állapottól. Az összesített juttatások alsó és felső határát a létminimumhoz kell igazítani, és az állami juttatások és kedvezményeket nem szabad jutalmazásra és büntetésre használni. Demokráciát csak azzal lehet csinálni, aki nem fél az egzisztenciális ellehetetlenüléstől (ld. még Bibó Istvánt), és amíg az egzisztenciális ellehetetlenüléstől kell félnie annak, aki a családjával vagy a társadalommal “felesel”, addig nem lesz itt demokrácia.
3. Az önkormányzatiság – a helyi önrendelkezés – visszaállítása pénzügyi értelemben is; az EU-s pályázatok és a közpénzek átlátható és nem egyéni döntésekben, hanem objektív mércék szerinti elosztása.
A „Ti fogjátok eldönteni, iskolafelújításra vagy játszótérépítésre kell-e jobban a pénz”, „Ti magatok dönthettek arról, megépüljön X beruházás” és hasonló üzenetek azért viszonylag jól eladhatók olyan közegekben is, ahol a helyi kisvezetők eddig a NER-re voltak kénytelenek hagyatkozni, de azért olyan borzasztóan nem lelkesednek érte. Persze meg kell őket győzni, hogy az ellenzék képes lesz megnyerni a választásokat, aztán meg is kell őket nyerni.
4. Jogállamiság: a törvény előtti egyenlőség
A jogállamiság csak addig elvont fogalom, amíg el nem magyarázzuk pl. a közmunkásnak, hogy a törvény előtti egyenlőség azt jelenti, hogy neki is reális esélye lesz nyerni a bíróság előtt, ha a vele rosszul bánó földesurát (pardon, polgármesterét) feljelenti. És hogy addig sem hal éhen, és ha az iskolában ezért csesztetik a gyerekét, meg a párját a munkahelyén, akkor azokat is meg fogják büntetni.
– Az igazságérzet meglehetősen univerzálisan jelen van az emberekben, és egészen apró gyerekek is rendelkeznek vele – erre nyugodtan lehet apellálni.
GLOSSZA 