Kategóriák
Glossza

Mit tud a Fidesz? Avagy: Mitől döglik a légy a NER-ben és hogyan lehet felszámolni?

(A NER-t, nem a legyet.) Negyedszer is a parlamenti mandátumok kétharmadát nyerte a Fidesz-KDNP, amit sokan nem igazán értenek. Bár a magyar társadalomnak vannak tagjai, akik olyan mély anyagi, intellektuális és mentális depriváltságban élnek, hogy önálló döntésre képtelenek és oda ikszelnek, ahova a (jelenleg szinte kivétel nélkül fideszes) polgármester, a főnök vagy a férj mondja, ez a réteg minden bizonnyal nem teszi ki a szavazóknak azt az 53%-át, amely listán a Fideszre szavazott.

Nézzük tehát, mi az, amitől vonzó a Fidesz politikája, illetve a NER:

– Egzisztenciális kötöttségek és egzisztenciális biztonság.

Nemcsak Lölönek meg a Vejnek jut a kül- (uniós) és belföldi adófizetők pénzéből – ők csak lefölözik, de az ország számottevő része közvetlenül vagy közvetetten (pl. mert a megrendelői, vásárlói abból élnek) azoktól a pénzektől függnek, amelyek a központi költségvetésből vagy az ország gazdasági felzárkóztatására szánt EU-s forrásokból lecsorog hozzájuk. A kormány mind az adóbefizetésekből, mint a különféle EU-s alapokból származó forrásokat növekvő mértékben nem normatív alapon vagy pártkötődéstől függetlenül elbírált pályázatokon keresztül, hanem kézivezérléssel osztja szét. az önkormányzatok 2013 óta a lakosaik által befizetett személyi jövedelemadóból sem részesülnek. Helyi vezetők már négy évvel ezelőtt is úgy nyilatkoztak, csak az a választókerület/önkormányzat jut érdemben állami forrásokhoz, amelynek kormánypárti képviselője van, és a közmunkára kapott források és a Fidesz támogatottsága közötti összefüggést azóta kutatás is igazolta. A koronavírus kapcsán a kormány az önkormányzatok maradék szabadon felhasználható forrásokat (iparűzési adó, gépjárműadó, parkolási bevételek) nyirbálta meg, majd pártállástól függően osztott kompenzációt. Ez nem új keletű – már az 1998-2002 közötti Fidesz-kormány is megnyirbálta az ellenzéki polgármestert választó fővárosra jutó EU-s előcsatlakozási forrásokat (amelyből pl. a négyes metró épült volna meg). Egyértelmű, hogy minél kisebb és szegényebb egy település, annál magasabb a kormánypárt támogatottsága, hiszen annál inkább függnek a lakosai (nemcsak a segélyből élők, hanem minden lakosa) azoktól a forrásoktól, amelyekhez ebben a rendszerben lobbizás útján lehet hozzájutni, erre pedig a NER-ben csak kormánypárti településvezetők és választókerületi képviselők útján van lehetőség – innen aztán teljesen racionális kormánypárti képviselőre szavazni, hiszen az ellenkezője kb. gazdasági öngyilkossággal ér fel – legutóbb Mártély képviselőtestülete oszlatta fel magát, hogy a község forrásokhoz jusson.

Depolitizáló (!) családpolitika.

A társadalmi változások motorját és kritikus tömegét jellemzően a fiatal felnőttek adják – az 1848-as forradalmaktól 1956-on át az 1968-as lázadásokon keresztül egészen a 2011-es „arab tavaszig” vagy éppen a Fridays for Future-generációig, így a fiatal felnőttek lázongási hajlamának leszerelése döntő az autoriter rendszerek fennmaradása számára. Magyarországon ez a családpolitikán keresztül valósul meg (egy másik eszköz a fiatal férfiak általános hadkötelezettsége): akinek az önálló életkezdéshez anyagi segítségre van szüksége, az kénytelen házasságot kötni és gyereket vállalni, mert csak így jut állami támogatáshoz és családi segítséghez. A gyed-nek köszönhetően a fiatal párnak még csak meg sem kell várnia, hogy összegyűjtsön annyi pénzt, hogy maga finanszírozza a (többnyire) anya munkaerőpiacból való kimaradását, és a gyerekhez kötött támogatások miatti határidők is szorongatják a fiatal párt (és ha még egy kicsit hagyjuk garázdálkodni a KDNP-t, a fogamzásgátláshoz való hozzájutás megnehezítése is rátesz majd egy lapáttal).

A mihamarabbi gyerekvállalás persze csapda – a fiatal felnőtteknek nem marad kapacitásuk politikai tevékenységre, ehelyett a kedvezményesen kapott adósságok miatt és mivel a gyerekeken keresztül zsarolhatók és kénytelenek mindenféle „felforgató” tevékenységek helyett betagozódni a helyi függelmi viszonyokba és behódolni a családjuknak (mert kell a nagyi bébiszitternek). A gyerekvállalás elvileg politikai-közéleti szerepvállalásra is ösztönözhetné a fiatal szülőket, hogy a gyerekeknek jobb országot építsenek, de Magyarországon nem ezt látjuk. Ehelyett olyan családokra fragmentálódik a társadalom, amelyek tagjai híján vannak mindenféle társadalmi szintű szolidaritásnak és ehelyett csak a maguk és gyerekeik pillanatnyi előnyhöz juttatásáért tesznek erőfeszítéseket.

– Ál-valóság és ál-ellenségek: a közélet depolitizálása(!).

Rengeteg szavazópolgár nem érzékeli, hogy a politikai döntései egyfelől és a családon túli életminőség – pl. a közszolgáltatások minősége vagy a helyi ügyekben való döntéshozatal pl. „kiemelt” beruházásoknál – közvetlenül összefüggnek egymással. Az önkormányzatiság felszámolásával és pénzügyi ellehetetlenítésével, a döntések centralizációja (a helyben élőknek még a közvetlen környezetüket meghatározó döntésekben, pl. beruházásoknál, sincsen szavuk) nyomán megint csak az az érzet erősödik, hogy a nyilvánosság előtti felszólalás (közéleti tevékenység) eredményt nem hoz (azon kívül, hogy feketeseggű leszel).
A közéleti ügyek és a politikai döntéshozatal közötti szakadékot erősíti a kormánykommunikáció, amely a valóságtól teljesen elrugaszkodott ál-témákat hajtogat, azaz nem azokkal a ügyekkel foglalkozik, amelyek a szavazópolgárok mindennapjait érintik. A politikai kommunikáció azt a látszatot kelti, mintha a „politikának” semmi köze azokhoz a közügyekhez, amelyek a szavazópolgárok mindennapi életét meghatározzák.
Ezzel persze ellehetetlenül a politikusok felelősségre vonása az általuk végzett rossz munkáért (rosszul teljesítő egészségügyi, oktatási rendszer, nem az ország felemelkedésére fordított EU-s és hazai források, stb.), hiszen a politikai diszkurzus egy ál-valóságról szól, amelynek nincs köze a mindennapi élethez.
Ennek az ál-valóságnak a fontnos részét képezik az ál-ellenségek, amelyek ellen Orbán Viktor amolyan megváltóként megvédi a nemzetet. Ezek az ál-ellenségek bűnbakként működve megint csak biztosítják, hogy a szavazók ne a kormányt tegyék felelőssé az ország rossz működtetéséért. Sőt, ma már a családok széteséséért sem a családon belüli diszfunkciós kapcsolatrendszer a felelős, hanem az átoperált brüsszeli sorosista lmbti+-óvodások.
Az egyén azt érzi, nincs ráhatása a mindennapjait meghatározó közügyekre, azaz teljesen tehetetlen, nem ő irányítja a sorsát.
Az ál-valóság és az ál-ellenségek biztossá teszik a kormány sikerét: Míg a valóságban felmerülő problémák kezelése akár kudarcba fulladhat, soha nem fog bekövetkezni az, hogy orbánviktor kudarcot vall az országnak a brüsszeli sorosmigráns óvodás hordáktól való megvédésében, hiszen mivel nem léteznek, megjelenésükkel nem fogják cáfolni a kormányzati győzelmi jelentéseket. Ezzel párhuzamosan az egyén úgy érzi, semmilyen közvetlen ráhatása nem lehet a közügyek alakulására, magyarán totál tehetetlen.
Az ál-valóság működésében nem lehet alábecsülni az ember ügyességét a kognitív disszonancia feloldásában. Kognitív disszonancia akkor keletkezik, amikor képtelennek érezzük magunkat feloldani egy ellentmondásos helyzetet, ami feszültséget/stresszt okoz, amit viszont valahogyan oldanunk kell. Erre igen leleményes stratégiái vannak az emberi elmének, kezdve ott, hogy széppé és jóvá gazsuláljuk a szituációnkat. Ez történik például olyankor is, amikor a kék-lila foltos asszony olyan ostobaságokat böfög, hogy de hát a férje valójában szereti őt és a gyerekeket nem is veri (nagyon), de a klasszikus példa a dohányzásfüggő, aki azt magyarázza, a cigi nem is olyan veszélyes, és az életen át cigiző dédapja is nyolcvanöt évesen halt meg.
Tömören ez úgy működik, hogy a folyamatos stressztől (nem lesz munkám, ha nem vagyok lojális a NER-hez; kikészít a CSOK miatt szinte egyszerre született gyerekek nevelése) nem látom a fától az erdőt, a pillanatnyi túlélésre koncentrálok és képtelen vagyok uralni a helyzetet, amire előregyártott magyarázatot ad a NER ál-valósága, amely védelmet is kínál, ha lojális maradok, így jobb érzés ebben hinni (házas-gyerekesként jó ember vagyok, és biztos a megélhetésem), mint tudomásul venni és kibírni azt a feszültséget, hogy ugyan jó ember vagyok, de olyan pártra szavaztam, amelyik többek közt képtelen arról gondoskodni, hogy legyen bögre a kórházban (és azt el is mosogassák), és amúgy is szar az életem, mert bedőltem ennek a hülyeségnek. – Minél jobban belekeveredik valaki ebbe, annál nehezebb kikecmeregni belőle.
Fontos biztosítani, hogy ez az ál-valóság minél teljesebb körű legyen, mert annál könnyebb elfogadtatni, minél kisebb erőfeszítést jelent leküzdeni a valóságnak a képbe belerondító elemeit. Ezért van szüksége a NER-nek a média minél teljesebb körű leuralására: nem kell hogy kizárólagos legyen, elég annyi, hogy erőfeszítést kelljen tennie annak, aki az ál-valóság buborékából ki akar lépni.

– Az autoriter rendszereknek az a jó, ha neked rossz: az irányított stressz szerepe a hatalom megőrzésében.

A stressz csőlátást okoz és minimálisra csökkenti a tervezés időtávlatát. Ez teljesen normális és evolúciós előnyt jelent, hiszen amikor közvetlen veszély fenyeget, nincs idő hosszan elemezni a helyzetet, hanem azonnal menekülni, magad halottpózba vágni vagy elbújni kell. A rendszerszintű helyzetelemzéshez és a fenyegetettséget létrehozó peremfeltételek megváltoztatásához nyugalom és biztonság kell. A védelemmel egybekötött folyamatos stresszben tartás kiváló eszköz a hatalom megőrzésére, mert annak, aki folyamatosan stresszben van, nincs kapacitása rendszerszinten elemezi a saját helyzetét és az okok felszámolására hosszú távú stratégiát kidolgozni és a valóságba átültetni. (Pont ez az egyik tényező abban, hogy a védelmezőjükként fellépő férj által bántalmazott nők képtelenek átlátni a helyzetüket és kimenekülni onnan. Ezért teljes joggal hasonlították a NER és a szavazók közötti viszonyt egy bántalmazó párkapcsolathoz.)
A stresszben tartás a NER-ben több eszköz is van, köztük az anyagi ellehetetlenítéssel való fenyegetés mellett a „házasságpártiság” és „családcentrikusság”, amely azokat tartja folyamatos stresszben, akinek diszfunkciós házasságba-családba szorulva nincs lehetőségük a mentális egészségükhöz szükséges bensőséges kapcsolatrendszer kialakítására, és legfőképpen a kognitív disszonanciából fakadó feszültség. És végső soron még mindig lehet az ál-ellenségekkel is fenyegetőzni.

Összegzés: Ál-valóság, irányított stressz, kognitív disszonancia

Ennek a három tényezőnek a kölcsönhatása az, ami meghatározza a választói viselkedést: a tehetetlenségérzetükből fakadó folyamatos stresszt a választók egy része a felkínált biztonságot ígérő ál-valóság elfogadásával oldják fel.

A választások előtt sokszor előkerülő „csalódott Fidesz-szavazó” toposza szépen visszaigazolja a fentieket: rendszerint egy a szülőségét kiemelő „anyuka” (ritkábban „családapa”) kifejti, hogy ő „sosem politizált”, „családjáért élt”, helyeselte a Fidesz-kormány intézkedéseit és „mindig a Fideszre szavazott” – egészen addig, amíg ő személyesen meg nem szívta a NER-t. Árulkodó, hogy ezek a Facebookon terjedő írások soha nem szólnak arról, hogy az illető felismerte volna, milyen szemétség, hogy a NER kicsinált valaki mást (egy számára idegent), vagy hogy mélységesen társadalomellenes magatartás volt tőle leszarni az oktatási rendszer minőségét, amíg a saját gyereket sikerült benyomni egy „jó” iskolába, hogy aljasság volt tőle mindent elfogadni addig, amíg ő ki tudta fizetni a magánorvost, amíg az ő nagyanyját be tudta juttatni egy normális minőségű idősotthonba (igaz, a nagyi utál vasárnapi misére járni), amíg nem az ő házikóját bontották le egy kiemelt kormányzati beruházás érdekében, amíg nem az ő kertjébe szivárog a kiemelt kormányzati beruházásból a vegyszerlé.

A fentiek jól magyarázzák a szavazói magatartásban megfigyelhető eltérő tendenciákat a város és a vidék között, illetve az iskolázottság szerint: Aki nagyobb városban él, annak a megélhetése kevésbé kitett a feudális jellegű viszonyoknak (legrosszabb esetben feltalálja magát külföldön is…), annak inkább van lehetősége albérletbe költözni, ha függetlenedni szeretne a szülőktől és kevésbé kényszerül a lakhatásért házasságot és gyereket vállalni (a nagyobb városokon kívül alacsonyabbak a fizetések és kevés a kisebb lakás/társbérlet), és legfőképpen: nagyobb városban szélesebb körűek a társadalmi kapcsolatok és több az inger, azaz több minden rondít bele a kormányzati ál-valóságba és pukkasztja a NER-buborékot.

Nem nehéz ebből levezetni, mire van szükség a NER leépítéséhez és egy jobban működő állam kialakításához, illetve mit kell kínálni a szavazóknak:

Két évvel ezelőtt pontokba szedve és táblázatokkal tagolva részletesen megírtam, Mit kínáljon az ellenzék, itt most egy kicsit átfogalmazva fejtem ki ugyanazt.

1. A reálisan létező valóságot be kell emelni a közéleti-politikai diszkurzusba és a hangsúlyt eltolni a személyekről a politikai tartalomra.

Az ellenzéknek egészen konkrét és kézzelfogható pozitív (azaz „állító”) üzeneteket kell kommunikálnia („Ha minket bíztok meg a kormányzással, gondoskodunk arról, hogy a kórházban rendes ételt kapjanak a betegek/hogy a gyereked olyan szakmát tudjon tanulni, amivel jó munkahelyet talál.”). A választások előtt állítólag létrejöttek mindenféle szakmapolitikai programok – ezeket a programokat kell a következő majdnemnégy évben folyamatosan kommunikálni, nem ömlesztve, hanem emészthető falatonként, és mindenhol – interneten/Facebookon, a választókkal való személyes találkozások során, és – nagyon fontos! – saját gyártású papírújságban (nem a Nyomtass te is projekt helyett, hanem amellett), aminek egy könnyen érthető verzióját folyamatosan el kell juttatni a legszegényebb térségekbe is pl. azokhoz, akik nem mernek elmenni egy lakossági fórumra. Igen, eleinte biztosan gyújtósnak fogják használni, de egy-egy mondatot el fognak olvasni belőle, és négy év egészen sok idő.
Mégpedig a célközönség számára érthető és emészthető formában kell ezeket az üzeneteket megfogalmazni – éreztetni kell a kevésbé művelt rétegekkel is, hogy ők is képesek eljutni odáig, hogy bonyolultabb összefüggéseket megértsenek és érdemben hozzászóljanak a témához ahelyett, hogy az „elöljáróik” utasításait kövessék, mert az úgyis jobban ért a dologhoz (aka „empowerment”).
Ezzel a módszerrel mellesleg az ellenzéki politikusok besározása is kivédhető – ha az üzenet a fontos, akkor nem dől össze a világ, ha egy személy kidől (akár azért, mert már nem bírja a támadásokat, akár azért, mert valóban sáros), mert jön a következő, de mivel az üzenet ugyanaz marad, nem nulláról kell kezdeni az építést.
Ami (továbbra sem) fog működni: Ugyanazt csinálni, mint a kormánypárt, csak pepitában:
Személyeket támadni (akár jogosan!) és személyekkel politizálni. Mégpedig azért, mert ezen a téren verhetetlen a Fidesz: semmilyen új messiás nem lesz meggyőző, amíg a mostani bele nem bukik abba, hogy betörnek az országba a brüsszeli sorosmigráns lmbtqi+ óvodás szinglihordák, és garantálom, hogy ez egészen biztosan nem fog bekövetkezni a következő négy évben.
A korrupció felszámolása és a felelősségre vonás nem olyan üzenetek, amelyek sok szavazatot hoznak egy olyan országban, ahol a tiltás ellenére is szokás borítékot csúsztatni a régről ismert háziorvosnak, és ahol túl sokak megélhetését veszélyeztetné, ha helyben mindenféle felelősségeket firtatnának mindenféle EU-s pénzek kapcsán. Nem beszélve arról, hogy aki eddig a Fideszre szavazott, az nehezebben fog jobb belátásra térni, ha esetleg az ő választói felelősségét is firtatni kezdi valaki. Épp ezért is a múlt helyett a jövőre kell összpontosítani: akarsz-e jól működő országban élni? – ez a nyerő kérdés, nem az, hogy esetleg téged is felelősségre vonunk majd…
A családoknak, nyugdíjasoknak, adófizetőknek osztott közvetlen pénzjuttatásokból is mindig a mindenkori kormány áll jobban – nem ráígérni kell, hanem azt elérni, hogy ne a szavazatért kínált zsák krumpli/SzJA-kedvezmény/nyugdíjemelés/stb. mértéke legyen továbbra is az egyetlen szempont a társadalom egy a választást eldöntő részénél.

2. Egyéni szociális biztonság és társadalmi szolidaritás.

A magyar társadalom nem egyénekre atomizálódott, hanem egymással nem szolidáris és a tagjait elnyomó családokra bomlott. Ez az atomizáltság ellehetetleníti a szegénység felszámolását és a társadalmi feszültségek oldását (és az egyének megfelelő érzelmi önszabályozását). A családtól való függésből fakadó folyamatos stressz ellehetetleníti a távlati gondolkodást és a családi kötelékeken túlnyúló közösségvállalást. Gondoskodni kell arról, hogy az egyén szociális biztonsága ne függjön sem a családtól-családban maradástól, sem a családi állapottól. Az összesített juttatások alsó és felső határát a létminimumhoz kell igazítani, és az állami juttatások és kedvezményeket nem szabad jutalmazásra és büntetésre használni. Demokráciát csak azzal lehet csinálni, aki nem fél az egzisztenciális ellehetetlenüléstől (ld. még Bibó Istvánt), és amíg az egzisztenciális ellehetetlenüléstől kell félnie annak, aki a családjával vagy a társadalommal “felesel”, addig nem lesz itt demokrácia.

3. Az önkormányzatiság – a helyi önrendelkezés – visszaállítása pénzügyi értelemben is; az EU-s pályázatok és a közpénzek átlátható és nem egyéni döntésekben, hanem objektív mércék szerinti elosztása.

A „Ti fogjátok eldönteni, iskolafelújításra vagy játszótérépítésre kell-e jobban a pénz”, „Ti magatok dönthettek arról, megépüljön X beruházás” és hasonló üzenetek azért viszonylag jól eladhatók olyan közegekben is, ahol a helyi kisvezetők eddig a NER-re voltak kénytelenek hagyatkozni, de azért olyan borzasztóan nem lelkesednek érte. Persze meg kell őket győzni, hogy az ellenzék képes lesz megnyerni a választásokat, aztán meg is kell őket nyerni.

4. Jogállamiság: a törvény előtti egyenlőség

A jogállamiság csak addig elvont fogalom, amíg el nem magyarázzuk pl. a közmunkásnak, hogy a törvény előtti egyenlőség azt jelenti, hogy neki is reális esélye lesz nyerni a bíróság előtt, ha a vele rosszul bánó földesurát (pardon, polgármesterét) feljelenti. És hogy addig sem hal éhen, és ha az iskolában ezért csesztetik a gyerekét, meg a párját a munkahelyén, akkor azokat is meg fogják büntetni.
– Az igazságérzet meglehetősen univerzálisan jelen van az emberekben, és egészen apró gyerekek is rendelkeznek vele – erre nyugodtan lehet apellálni.

Kategóriák
Glossza

A politikamentesség illúziója

Politikamentesnek képzeli magát a Magyar Orvosi Kamara, amikor tagjaival feltáratná a kórházak tényleges helyzetét. Nagyobbat nem is tévedhetnének.

„The private is political” – jöttek rá az 1970-es évek feministái, felismerve, hogy ami politikai csatározás tárgyává lett, az innentől nem magánügy. Vagyis nem a szándék dönti el, politikai-e egy cselekmény, hanem attól, hogy a kérdéses ügynek van-e politikai vonzata, pl. attól, hogy a regnáló hatalom álláspontot nyilvánított a kérdésben.
A legprivátabb magánügy sem magánügy többé onnantól, hogy a politikai hatalom vagy a társadalom előnyt vagy hátrányt kapcsol hozzá. Ha politikai ügy a házasság, akkor a házasságkötéseddel akaratlanul is a kormány mellett állsz ki (illetve adott esetben melegházassággal ellene); ha a negyedik gyerekért adómentesség jár, akkor a negyedik gyerek szülésével minden szándékod ellenére is prostituálod magad a hatalomnak (amely az általad is javított statisztikára fog hivatkozni), miközben gyerek nélkül élve óhatatlanul ellenzéki életmódot követsz; ha a kormány a vallásosságot preferálja a vallástalansággal szemben, akkor az istentisztelet látogatása nem tisztán spirituális igényeid kielégítéséről szól, hanem a kormánypolitika melletti kampányolás; ha a hatalom előnyben részesíti az egyházakat, mint iskolafenntartót, akkor ez nem csak a gyerek jövőjéről szól, hanem színtiszta politika (sőt, ha a közügyeket nem jól igazgató kormányt támogatsz, még a gyereked jövőjét ásod alá). És ha a regnáló hatalom (= kormányzat + a választói) az álvalóságra specializálta magát, azaz a problémák elemzése és racionális, adat-alapú kezelése helyett bűnbakokra mutogat és a cselekvést ráolvasással pótolja, akkor minden helyzetfeltárás, adatgyűjtés, elemzés, és pláne racionális megoldási javaslatok kidolgozása politikai, pontosabban ellenzéki tett.

Kategóriák
Glossza

Mit kínáljon az ellenzék?

Avagy: Hogyan számolható fel az illiberalizmus? (És: minek?)

A rövid válasz: konkrét ügyekre konkrét megoldási javaslatokat.
Ami garancia a bukásra: személyek hájpolása (“előválasztás”…) és populista ígéretek (“több” családi pótlék, “jobb” egészségügy, “magasabb” nyugdíjak és hasonlók). Ugyanis ezeket az illiberalista populizmusnál senki nem tudja jobban.

Kicsit részletesebben: az illiberalizmus működési mechanizmusait többen is leírták már, úgyhogy csak néhány szempontot sorolok fel vázlatosan, az egyszerűség és az áttekinthetőség kedvéért táblázatban egymással szembeállítva:

IlliberalizmusDemokrácia
szociális biztonsága szociális juttatások és kedvezmények a jutalmazás és büntetés eszközea szociális biztonság a tényleges anyagi helyzet alapján jár, bármilyen egyéb “érdemtől” függetlenül
problémák azonosításabemondás alapján történikészlelés alapján történik
probléma okaia vezér bűnbakot jelöl kifeltárjuk a probléma okait az érintett területek szakértői segítségével
probléma megoldásaráolvasással történika feltárt okok alapján általánosan elfogadható intézkedésekben állapodunk meg
a hatalom forrásaisten vagy valami hasonló természetfeletti, abszolút erőa választópolgárok
az egyén társadalmi státuszaaz határozza meg a státuszod, hova születtélaz egyén társadalmi elismertségét a hozzáértése és a tévekenységének minősége határozza meg
társadalmi mobilitása feljebbvaló a lojalitás alapján emel ki a tömegből és taszít leteljesítményelvű
közfeladatok finanszírozásaegyedi döntésekkelnormatív módon, a szolgáltató típusától (állam, önkormányzat, civil szervezet, egyház) függetlenül azonos, a feladatellátás költségét fedező mértékben
infrastruktúraa vezér kegyéből jut mindenre a kátyújavítástól a vasútépítésig, a népnek illik hálásnak lenni értea polgárok a saját maguk által befizetett adóból finanszírozzák a karbantartásokat, felújításokat és a fejlesztéseket
törvényeka hatalom kedveltjei büntetlenül áthághatnak törvényeket és számíthatnak a bíróság részrehajlásáraa törvények és a bíróságok előtt mindenki egyenlő
felelősségaz alattvaló felel a feljebbvalónaka kormány és a parlament felel a választópolgároknak
végső instancia a felelősségre vonáshozisten, esetleg a történelem ítélőszéke – más nem kérdőjelezheti meg a vezér döntéseit, felelősségrevonás végképp nincsa felelősen döntő választópolgár
központosítás/ centralizációa vezér mindent jobban tud: mindenről a vezér akarata dönta szubszidiaritás elve érvényesül: a döntéseket “helyben” hozzák meg az érintettek
megbízása lojalitás dönti el, kire bízza a vezető a feladatotarra bízzuk a feladatot, aki ért hozzá
államvezetés szerepea vezér karizmatikus, ő a megmentő/ megváltóaz állam vezetői menedzselik a közügyeket
magánélet szerepeaz egyén magánéletét kötelező forgatókönyv határozza megaz egyén szabadon dönt a magánéletéről
szabálykövetésa szabályok átláthatatlanok és betarthatatlanok; aki megteheti, kijátssza őket; mivel a szabályok betarthatatlanok, bárki bármikor szankcionálható és a háborítatlansága a feljebbvaló jóindulatától függa szabályok világosak és racionálisan indokoltak; a szabálysértést az elkövető kilétére való tekintet nélkül szankcionálják
egyházak szerepemivel a hatalom forrása transzcendens (egy isten adta a vezér kezébe), a kiemelt egyházak szerepe a vezér hatalmának aa vallás/ spiritualitás/ transzcendenciában való hit magánügy – mivel a vallásos hitről nem lehetséges racionális párbeszéd, a vallási tartalmak nem játszhatnak szerepet az egyén magánéletén túl

Összefoglalva: az illiberalizmus megvonja a választópolgártól az ágencia, a cselekevőképesség érzetét és mindent megtesz a bizonytalanság-érzet erősítése érdekében. Művileg létrehozott problémákra nyújtott álmegoldásokkal pszeudobiztonsággal kecsegteti azokat, akik alávetik magukat a rendszernek és megkérdőjelezhetetlenné stilizálja a vezért és hatalmát. Ezzel az álvalósággal egyben eltereli a figyelmet a ténylegesen létező problémáktól és legfőképpen attól, hogy a hatalom, mivel nem hozzáértés, hanem lojalitás alapján oszt ki megbízásokat, képtelen ezeket kezelni és megoldani.

Az illiberalizmus magában hordozza a bukását, hiszen a valóság egyre halmozódó megoldatlan problémáiba előbb-utóbb minden hívő beleveri a lábujjait. De ezt kívárni hosszú idő, és meglehetősen költséges is, hiszen ehhez előbb tönkre kellene mennie az országnak.

De az illiberalizmus magában hordozza a dekonstruciójának a kulcsait is. Ha le akarjuk bontani az illiberalizmust,

  • az álvalósággal szemben a valóságban létező problémákról és az azokra adandó megoldásokról kell észérvekkel vitázni,
  • helyre kell állítani az oksági összefüggéseket: a feladat megoldásával azt kell megbízni, aki ért hozzá, és minden döntésért az felel, aki meghozta a döntést,
  • helyre kell állítani a biztonságérzetet:
    • érthetően és világosan megfogalmazott, észszerű szabályokat tartalmazó, a valóságban alkalmazható és betartható jogrenddel,
    • a törvény előtti egyenlőség helyreállításával,
    • azzal, hogy a szociális juttatások és (adó)kedvezmények jutalmazó-büntető észközök helyett a tényleges anyagi helyzettől függnek,
    • átlátható és kiszámítható gazdálkodással: a transzparencia egyformán érvényes kell, hogy legyen minden állami vagy végső soron állami forrásból származó pénzekkel gazdálkodó állami, civil, egyházi vagy egyéb szervezetre, és
    • minden közszolgáltatást azonos feltételekkel, a költségeket fedező, normatív és kiszámítható módon kell finanszírozni (függetlenül attól, hogy a fenntartó az állam, egy állami szerv vagy önkormányzat, egyesület, egyház, stb.),
    • a meritokrácia elvének érvényesítésével,
    • a magánélet (háztartásszerkezet, gyerekszám, vallás, szexuális élet) tiszteletben tartásával és formától függetlenül mértékű védelmével,
  • vissza kell adni az ágenciát az egyénnek:
    • Magyarországon a nép a szuverén, a hatalom a néptől ered,
    • a beruházásokat, juttatásokat, kedvezményeket nem a kormány adja a népnek, hanem a nép a saját pénzéből saját magának,
    • helyben kell dönteni a helyi érdekű ügyekről, a szubszidiaritás elvét kell érvényre juttatni,
    • mégpedig pénzügyileg is, hiszen hiába a helyi döntés, ha a helyiek által fizetett adóból származó juttatásokért a kormánynál kell kuncsorogni: vissza kell állítani a 2013 előtti rendszert, amelyben az önkormányzatok az állami költségvetésből megkapták a lakosaik által fizetett személyijövedelem-adó egy részét,
    • ennek megfelelően minden nem egyértelmű kérdésben a szavazókat kell megkérdezni, ügytől függően helyi vagy országos népszavazás formájában,
  • karizmatikus politikusvezéregyéniségek helyett a közügyeket a szavazópolgárok megbízásából és hatékonyan intézni képes menedzserek intézzék az országot és az önkormányzatokat.

Persze ezek a dolgok kevésbé egyszerűen kommunikálhatók, mint egy karizmatikus ellenvezér által szajkózott populista szlogenek (több nyugdíj, magasabb családi pótlék, jobb egészségügy). De az illiberalizmus csak akkor számolható fel, ha az ellenzék:

  • a valóságra összpontosít,
  • az önrendelkezés visszaállítását ígéri,
  • nem ködös-csodás ígéretekkel, hanem nagyon is konkrét, számonkérhető intézkedésekkel kampányol,
  • nagy ívben kerül minden üzenetet, amely azt sugallja, nem a szavazóktól maguktól, hanem “felülről” jön a megoldás (ide tartozik ám minden “brüsszeles” megoldás, beleértve az EU-s forrásokat is – azért, hogy hogyan kerülnek szétosztásra a fejlesztési pénzek, nem “Brüsszel”, hanem a magyar szavazók a felelősek),
  • és – bár demokratikus programot természetesen csak a demokrácia és ezzel az emberek egyenlősége mellett elkötelezett jelölt tud képviselni (tehát szalonantiszemiták, cigányozók, részegen nőket molesztálók és egyéb csodabogarak nyilvánvalóan alkalmatlanok és hteiltelenek) – az alkalmasságon túl nem a jelöltről, hanem az ügyekről kell, hogy szóljon a kampány.

Azt, hogy a “népben” azért van némi fogadőkészség arra, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak olyan értékek, mint az önrendelkezés, a felelősség és a transzparencia, nemcsak a Színművészeti Egyetem hallgatói, oktatói és adminisztrációs dolgozói mutatják, hanem az olyan ügyek is, mint a tatai Öreg-tó mellé a balatonvilágosi Club Aliga területére tervezett beruházások elleni helyi tiltakozások – persze demokrácia az lenne, ha egy-egy a helyiek által értelmesnek tartott beruházásért is utcára mennének (“adjatok vissza az adónkból” felkiáltással).

Vannak egyébként most is ilyen irányú kezdeményezések az ellenzékben: pl. az, ahogyan a főpolgármester kommunikál a költségvetéssel kapcsolatban, vagy ahogyan önkormányzati, ill. fővárosi kerületi képviselők nyilvánosság elé tárják, milyen pénzeket osztogatnak suttyomban kedvenc civileknek (ki gondolta volna hogy pont viccpárti képviselők veszik komolyan a képviselőséget…). – Igen, sziszifuszi munka, de ha nem így csináljuk, legfeljebb egy másik illiberális megváltóra lehet cserélni a mostanit, azzal meg nincs előrébb az ország.