GLOSSZANem annyira a kulturális dolgozók helyzetének megingatásáról, hanem elsősorban a kulturális intézmények kiéheztetése lehet annak a törvényjavaslatnak a célja, amely a kulturális intézmények dolgozóitól megvonná a közalkalmazotti státuszt.
A bocsánatkérés a hibajavításnak a társadalmi béke szempontjából fontos eszköze – lehetne, ha jól csinálnánk. De a valóságban arra használjuk ezt az eljárást, hogy a sértettet megbocsátásra kényszerítsük, az elkövetőt futni hagyjuk, és minden maradjon a régiben.
Nem először osztják meg nők tömegével meg az interneten, hogyan molesztálták őket, bár azzal, hogy ezúttal széles körben ismert színésznők szólalnak fel, kétségtelen nagyobb a hatás. A #metoo hashtaggel nyilvánvalóvá vált, mennyire mindennaposak ezek a tapasztalatok (és mennyire mindennapos jelenség a hatalmával visszaélő!).
Jogi szempontból persze visszás, amikor a nyilvánosság bizonyítatlan vádak alapján az ártatlanság vélelmét mellőzve előre elítél valakit – de ezen igazán nincs mit csodálkozni olyan ügyekben, amelyekkel a sértett hiába fordulna a rendőrséghez. Az ilyesfajta, nem is tudom, minek nevezzem… „szoft erőszak” (?) éppen attól hatékony, attól tud olyan “jól” működni, hogy alattomosan a noszogatás és a hatalommal való nyílt visszaélés határán egyensúlyoz, és ezért valahogy nem érzi még a sértett maga sem azonnal egyértelműen annak, ami: erőszaknak.
Mivel a művészetelmélet kevéssé képezi a középiskolai tanulmányok részét, tisztázzuk röviden a művészet és a giccs közötti különbséget. A definíció tulajdonképpen viszonylag egyszerű: művészet az, ami a befogadót kritikai gondolkodásra készteti saját magát illetően is, míg a giccs az, ami kritikai megközelítést nem igényel (mert minden egyértelmű) és megerősíti a befogadó meglévő világképét.
Szegeden a katolikus egyházmegye és a zsidó hitközség közösen állított szép realista holokauszt-szobrot (idáig örülhetünk is a dolognak, végre valami együttműködés), a biztonság kedvéért olyant, amin nem kell gondolkodni: az egyik alak – kereszttel a nyakában – az ég felé fohászkodik, míg a másik – kipával a fején – éppen lecsúszik a talapzatról.
Persze ahogy a 444.hu fogalmaz: “a makacs ragaszkodás a valósághoz hajlamos karikatúrába fordulni”. Már ha meg is fogalmazzuk és ki is mondjuk az amúgy nyilvánvalót, amit a 444.hu nem tett, úgyhogy itt pótoljuk:
– Tettes persze nincsen, csak szemlélő és áldozat – utóbbi mintegy magától csúszik le a talapzatról. Stimmel: tettest nem nevezünk meg, mert még lehet, hogy a nagypapáról derül ki, hogy véres a keze.
– A kipás bácsi nem küzd, hanem passzív áldozatként csukott szemmel esik. Ami szépen illeszkedik a puhány, harcra alkalmatlan zsidó sztereotípiájához, amivel (mivel a zsidók egy része is osztotta) a cionista és gettólázadó fiatal zsidóknak is meggyűlt a bajuk. Meg ahhoz, hogy az akkori zsidó vezetők egy része nem bírta felfogni, mi történik a közösségükkel (félreértés ne essék: valóban annyira elképesztő volt, hogy hihetetlennek tűnhetett).
– 2 vallásosnak megjelölt alak képviseli a holokauszt-szitúciót. Mintha minden kétségbeesett szemlélő vallásos keresztény és minden áldozat vallásos zsidó lett volna (l. még Kertész Imre Sorstalanságát, amelynek főszereplője nem érzi úgy, hogy sok köze lenne a zsidósághoz).
– 2 férfi áll ott mindenki helyett. Valóban: A két szoborállító vallási közösség tökéletesen egyetért abban, hogy a nőnek a közélet számára láthatatlan Kinder-Küche-Kirche (gyerek-konyha-vallás) Bermuda-háromszögében a helye.
– A keresztény alak tétlenül áll és fohászkodik (kevésbé jóindulatú értelmezésben: homlokára csapva aszongya, hogy “hubazdmeg, ezt elcsesztem”), míg egy ilyen konkrét felállásban (azaz amikor valaki épp leesik valahonnan, neaggyisten egy csónakról) minden ép empátiájú ember a kezét nyújtana, ahelyett, hogy valami istenre testálná a felelősséget. Persze ez is stimmel: Mint tudjuk, a szervezett kereszténység finoman szólva kevéssé jeleskedett a zsidómentésben (a zsidótörvényeken is akkor háborodtak fel, amikor azokkal semmibe vették a keresztség erejét, és a megkeresztelt zsidót is zsidónak nézték), ellenben évszázadokon keresztül szépen megágyazott a holokausztnak, amennyiben az “istengyilkos” és a “megátalkodott tévelygő” (még a katolikus egyház régi, és XVI. Benedek által újra legitimizált húsvéti fohászát) közötti skála pontjait jelölte ki a zsidóság lehetséges helyéül.
Szóval ez tényleg egy nulla hamisításos emlékmű – tökéletesen jellemzi az állítóit.
Az ihlető cikk és a szobor képei: http://444.hu/2014/07/18/szegeden-felavattak-a-szabadsag-teri-emlekmu-forditottjat/
Két szalmabála (vagy quad-kerék?) között egy készlet disznóbordacsont, a disznótüdő helyén Noé ablaktalan bárkája luxushajó-kivitelben: kisparkkal a fedélzeten. – Ez fog minket képviselni Szőcs Géza miniszteri biztossá átvedlett kulturális ex-államtitkár jóvoltából a 2015-ös milánói világkiállításon.
GLOSSZA 