Szép dolog a társadalmi szolidaritás, de ha nem elég körültekintően csináljuk, sokba kerül. Ez a helyzet a most beígért adóvisszatérítéssel is (amely leginkább úgy jellemezhető, hogy erre az évre kiterjeszti az egy- és kétgyerekesekre azt a majdnem-adómentességet, amit az átlagkeresetű háromgyerekesek eddig is élveztek).
A magyar társadalomban gyakorlatilag nem döntés kérdése a gyerekvállalás, hanem kötelező: a Központi Statisztikai Hivatal oldaláról letölthető legutóbbi (2016-os) mikrocenzus adatai szerint az akkori 60 év feletti (gyerekeket valószínűleg már nem nemző) férfiak 11%-a, az 50 feletti (gyereket elég alacsony valószínűséggel szülő) nőknek pedig 8,5%-ának nem lett gyermeke (fun fact: a 85 év felettiek közt magasabb volt a gyermek nélküliek aránya, mint az annál fiatalabb időseknél: a 85 év feletti férfiak 11,4%-a, a nők 10,8%-a élte le az életét anélkül, hogy gyereke született volna).
Ha ez alapján abból indulunk ki, hogy a magyar lakosság nagyságrendileg 10%-a marad gyermek nélkül, nem annyira nehéz kiszámolni, hogy a kormány/társadalom akármekkora terheket is ró erre a 10%-ra, ők nem fogják tudni jelentős mértékben finanszírozni a lakosságnak azt a 90%-át, aki egy vagy több gyereket vállal.
Ennek a 10%-nak egy része azért marad gyermektelen, mert minden természetes és asszisztált próbálkozás ellenére nem jön össze, vagy mert (testi vagy mentális) egészségi állapota miatt nem szerencsés gyereket vállalnia, esetleg saját eltartását sem teszi lehetővé – rájuk hiába ró ki a kormány büntetőadókat és hiába sanyargatja egyéb büntetőintézkedésekkel (nyugdíjmegvonás, szavazati jog gyerekeknek, szociális biztonsági rendszer leépítése, nemzetből való kirekesztés – hogy csak a legutóbbi pár év szlogenjeit és ötleteit soroljuk), ettől nem lesz több gyerek, és több adóbevétel sem nagyon, ellenben olyan embereket szívatunk, akik nem tehetnek gyermektelenségükről, jelentős részük eleve rossz anyagi körülmények között él (pl. egészségügyi állapota okán, vagy mert mindenét reprodukciós eljárásokra költötte), a maradék pedig (aki el tudja tartani magát, de egészségügyi okokból nem vállal gyereket) egyszerűen a társadalmi szempontból legfelelősségteljesebb döntést hozta.
A valóban szándékosan és tudatosan gyermektelenek aránya a magyar lakosságban pár százalékos lehet, és mivel a gyermekvállalás mellőzését az adó- és szociális biztonsági intézkedések, a politika, a rokonok és a társadalom erősen elutasítja, abból kell kiindulni, hogy aki tudatosan mellőzi a gyerekvállalást, az nemcsak, hogy alaposan megfontolta döntését (hiszen azt számtalanszor számonkérték rajta), hanem jó oka is van rá – és igen, az az inok, hogy valaki nem szeretné minden szabad idejét gyerekek társaságában tölteni, bőségesen elégséges ok, hogy ne szüljünk egy gyereket, amely aztán kénytelen egy az egész gyereknevelést kötelességtudóan ugyan, de rossz szájízzel végigcsináló szülő mellett felnőni. (A gyerekvállalásról való kellő körültekintés nélkül hozott “döntést” a gyerekeseknél fogjuk találni, hiszen ez a “default” döntés, amelyet “meghozunk”, ha “automatikusan”, azaz külön gondolkodás nélkül cselekszünk. Aki nem ezt választja, arról biztosak lehetünk, hogy gondolkodott rajta.)
A “fizessenek a gyermektelenek” szlogenek és a gyermektelenek kisemmizésére irányuló intézkedések kiválóan alkalmasak ugyan némely gyermektelenekre irigy szülő alantas érzéseit kiszolgálni, de a szülők, vagy pláne a gyerekek anyagi helyzetének számottevő javítására alkalmatlanok (mert akármennyire is fosztasz ki kb. 5%-nyi embert a jövedelméből, ebből a 90%-ra leosztva egy főre édeskevés jut, nem beszélve arról, hogy a kifosztás egy pontján túl a gyermekvállalást mellőző munkavállalónak nem éri meg legálisan munkát vállalni, azaz feketén fog dolgozni, vagy külföldre megy). Mellesleg mélységesen igazságtalan azokat diszkriminálni és büntetni gyermektelenségükre hivatkozva, akik vagy nem tehetnek erről, vagy kimondottan felelősségteljes magatartásuknál fogva mellőzik a gyerekvállalást.
A helyzet az, hogy a szülők többségének a munkaképes kor 45 évéből a fele nem kiskorúak nevelésével fog telni (a gyeses babázás meg emlékezetes ugyan, de végképp epizód). Amikor az állam a kiskorú gyermeket nevelő szülőknek kedveskedik, babakötvényt és a harmadik gyerekért pénzjutalmakat osztogat és a négyet szült anyákat minden további társadalmi hozzájárulás alól felmenti, ezeket a pszeudo-családbarát intézkedéseket képtelen pusztán a gyermektelenek kifosztásából finanszírozni. Ezekért eltérő arányban ugyan, de az egész társadalom fizet: a gyermektelenek mellett mindazok, akik még nem szültek, azok, akiknek a gyereke(i) már felnőttek, sőt, áfában, jövedéki adóban és áttételesen pl. az oktatásra, egészségügyre jutó kevesebb finanszírozás miatt maguk az intézkedések haszonélvezői, azaz a most éppen a gyereknevelésnél tartó családok is.
GLOSSZA 