GLOSSZAA bocsánatkérés a hibajavításnak a társadalmi béke szempontjából fontos eszköze – lehetne, ha jól csinálnánk. De a valóságban arra használjuk ezt az eljárást, hogy a sértettet megbocsátásra kényszerítsük, az elkövetőt futni hagyjuk, és minden maradjon a régiben.
A nők életének leginkább akutan életveszélyes időszaka nem annyira a bántalmazóval való együttélés, hanem a válás körüli időszak a szakítás bejelentéstől a tényleges szétköltözést követő időszakig. Ami teljesen logikus:
A Puncs.hu után egy kertészet “hűtlenségre” és “nőellenessségre” buzdító hirdetése ellen indoított tiltakozást a CitizenGo. Mielőtt azonban az Index újságíróját követve testületileg hangos üdvrialgásban törnénk ki, érdemes lenne körülnézni, miféle csapat is az, aminek tapsolunk, hacsak nem akarunk egy kampány támogatásával egy olyan szervezetet legitimálni, amely ellenünk dolgozik.
Persze roppant szellemes azon élcelődni, hogy a nőknek még a sima parkoló sem elég jó, és felháborodni azon, bezzeg a nőknek még az is derogák, hogy gyalogoljanak egyet a parkoló(ház)ban.
A “női parkolók” létrejöttének története azonban egyáltalán nem vicces.
Miután nők hosszú sora sorolgatta sérelmeit, némely férfi meg úgy érzi, ártatlanul is vádolják és felháborodásában képtelen a probléma higgadt elemzésére, számos reakció meg egyszerűen azt illusztrálja, a nők miért csak ilyesféle csoportos kitörésekben vádolnak férfiakat molesztálással ahelyett, hogy ott helyben szóvá tegyék, talán lépjünk tovább a helyzet megoldása felé.
Mert van megoldás.
Mélységesen sértő a férfiakra nézve azt feltételezni, hogy a „férfiak már csak ilyenek”
Nem először osztják meg nők tömegével meg az interneten, hogyan molesztálták őket, bár azzal, hogy ezúttal széles körben ismert színésznők szólalnak fel, kétségtelen nagyobb a hatás. A #metoo hashtaggel nyilvánvalóvá vált, mennyire mindennaposak ezek a tapasztalatok (és mennyire mindennapos jelenség a hatalmával visszaélő!).
Jogi szempontból persze visszás, amikor a nyilvánosság bizonyítatlan vádak alapján az ártatlanság vélelmét mellőzve előre elítél valakit – de ezen igazán nincs mit csodálkozni olyan ügyekben, amelyekkel a sértett hiába fordulna a rendőrséghez. Az ilyesfajta, nem is tudom, minek nevezzem… „szoft erőszak” (?) éppen attól hatékony, attól tud olyan “jól” működni, hogy alattomosan a noszogatás és a hatalommal való nyílt visszaélés határán egyensúlyoz, és ezért valahogy nem érzi még a sértett maga sem azonnal egyértelműen annak, ami: erőszaknak.
Amikor nemi erőszakkal fenyegetnek egy nőt, mert “undorítóan szőrös a lába”: mi bizonyíthatja ennél jobban, hogy a nemi erőszak bizony nem az ellenállhatatlan szexuális vágyról szól, hanem az erőszakról…
A médiát szokták „negyedik hatalmi ágnak” nevezni, és nem véletlenül: bárminemű döntés felelősségteljes meghozatalának előfeltétele a lehetőleg teljeskörű információ, ezért a média mint információforrás elengedhetetlen a demokrácia fenntartására. Ebben áll a média felelőssége: a tényeket illetően tévedhet ugyan (ki nem), de nem hazudhat: ezért pl. nem ellenkezik a szólásszabadsággal az, amikor egy médiaterméket bírósági ítéletben helyreigazítás közlésére kötelezik, és ugyanezért nem esik a szólásszabadság védelme alá sem a holocaust- vagy az örményirtások tagadása, vagy bármilyen egyéb tudományosan alátámasztott állítás tagadása vagy elferdítése, ahogyan az adatokkal alá nem támasztható reklámígéretekért is büntetéseket szab ki a fogyasztóvédelem – hiszen a megtévesztést nem védi a szólásszabadság.
A tényközléssel szemben a vélemény szabadabb műfaj, de a véleményszabadság is csupán egy származtatott jog. Alapját az önrendelkezéshez való jog képezi, és ez adja korlátait is: tiszteletben kell tartani a másik ember önrendelkezéshez való jogát. Ezért a véleményszabadság nem védi azokat a véleményeket, amelyek más ember önrendelkezési (és abból származó) jogainak megnyirbálására irányul (mert ezzel saját alapját, az önrendelkezéshez való jogot ásná alá). Ilyen pl. a bűncselekmények elkövetésére való felszólítása, de bűncselekmények helyeslése vagy ennek alfaja, a bűncselekmények áldozatául esettek hibáztatása (pl. ha egy házibuliban ellopják egy részeg férfi cuccát, nem mondjuk azt, hogy maga tehet róla, minek ment buliba, és minek itta le magát, ill. vigyázott volna jobban magára és a holmijára). Ezen felül a véleményszabadságot – mint minden párbeszédet – a jóhiszeműség elve korlátozza: persze bárkivel megeshet, hogy hibázik vagy téved, de a véleménynek akkor lehet súlya, és akkor értékes, ha a szerző tényekre alapoz, ezeket nem ferdíti el, legjobb tudása szerint jár el, amikor a véleményét kialakítja, és foszt meg másokat alapjogaitól (mert, mint mondottam, ezzel saját szólásszabadságának az alapját ássa alá).
A verbális és rajzolt szatíra és a hasonló műfajok a szólásszabadságon belül speciális funkciót töltenek be: tömörítve mutatnak be egy-egy társadalmi visszásságot, meg nem kérdőjelezett “normális” dolgot, azaz akkor „működnek” ezek a műfajok, ha hatalomellenesek, haa fennálló rend visszásságaira mutatnak rá. Egy kiszolgáltatott vagy áldozattá vált ember kifigurázásának nincsen hozadéka – amellett, hogy gyengébbre támadni ellenkezik az empátiánkkal és ízléstelen, tökéletesen felesleges is (mert semmi újat nem mond) olyasvalakibe belerúgni, aki amúgyis padlón van (tudjuk róla, hogy épp ott van, nem kell lerántani a piedesztálról, mert már lent van). Fontos hozadéka van ezzel szemben a bárminemű hatalmi helyzetben való egyén vagy szervezet kifigurázásának: emlékeztet bennünket arra, hogy a király meztelen és korántsem olyan hatalmas, hogy ne lehetne felelősségre vonni és bírálni. Mégpedig ez a demokráciaalapú hatalom lényege: a felelősség és a felelősségre vonhatóság. (Ezzel áll szemben a diktatúra és ennek alváltozata, a teokrácia, amely a diktátor akarata helyett egy megkérdőjelezhetetlen transzcendens hatalomra hivatkozik, és a hatalom bármit megtehet büntetlenül.) Vallási hatalmat gyakorló szervezetek vagy ezeket képviselő egyének kifigurázása ezért egyenesen kötelessége a szatírának, ahogyan a politikai vagy gazdasági hatalmat képviselő egyének és jelképek kifigurázása is, vagy olyanoké, akik mások jogainak csorbítására törekszenek. Mégpedig akkor is, ha mindez ezeknek a hatalmasságoknak (legyen az karizmatikus politikus, vallási vezető vagy földesúr) és követőiknek rosszul esik (aka „sérti érzéseiket, érzékenységüket”, különösen a vallásiakat) – sőt, talán leginkább akkor van szükség rá, amikor a szatíra a követők érzékenységét sérti, hiszen éppen a követők legitimálják ezeket a hatalmakat és ezért felelősséggel tartoznak a társadalom többi tagjának. Másképpen fogalmazva: a vallási stb. érzékenység nem menti fel a hívőket az alól, hogy a vallási stb. hatalom támogatásért felelősséget vállaljanak, különösen akkor, ha az a hatalom mások jogait csorbítja vagy erre törekszik. (Figyelem: itt a hatalmi helyzetben lévőkről van szó, de ugyanezek a politikai, vallási stb. csoportok más körülmények között üldözöttek lehetnek. Konkrét példák: üldözött szaúdi keresztényeket nem figurázunk ki, mások magánéletébe beavatkozni próbáló európai vagy akár szaúdi keresztényeket igen; holocausttúlélőt nem, újszülöttpéniszt nyiszáló rabbit és az ehhez asszisztáló holocausttúlélő dédszülőt igen; bántalmazott nőket nem, vakkomondorokat és betörőket igen; felesége által bántalmazott férfit nem, de akár ugyanazt a férfit, amint beosztottját vagy diákját molesztálja, igen; politikusnőket és üzletasszonyokat úgy általában nem (mert ehhez túl ritkák), Angela Merkelt vagy Selmeci Gabriellát igen. De ütni mindenképp csak akkor fog tudni a rajz, ha valóban rámutat egy visszásságra.)
Hogy a cikk végére aktualitást is mondjak: Akik a Charlie Hebdót teszik (részben) felelőssé a szerkesztőség elleni merényletért, azok két dolgot felejtenek el: 1. Akinek géppuska van a kezében, az ott és akkor hatalmat gyakorol. Ezért ki kell figurázni mindazokat, akik az ilyesféle merényleteket helyeslik, ilyen merénylet elkövetésére buzdítanak vagy maguk ilyen terveznek, és ezért fogom megvásárolni az eheti Charlie-t (ha jut az országba példány): mert a hátramaradottak voltak olyan bátrak, hogy a merénylőket kifigurázzák. 2. A merénylőket – és persze a mögöttük álló iszlamista ideológiák követőit – korántsem csak a szatíra provokálja, hanem mindennapi életünk számos természetesnek vett eleme, mint pl. az alkohol- és sertéshúsfogyasztás és a nem “halal” vágóhídon leölt állatokból készült ételek fogyasztása, a ramadan alatti napközbeni evés és vízivás, a dolgozó, önálló nőkről nem is beszélve (és akkor még nem említettük, hogy nem kéne minden turbános férfit Mohamednek értelmezniük, főleg, ha szerintük „nem olyan”, amilyennek ábrázolják, azaz: ha nem ingük, akkor ne vegyenek már minden turbánost Mohamednek, ha viszont annak veszik és megsértődnek, ezzel elismerik, hogy a rajz szerintük bizony talált – ergo viszont nem érte őket igazságtalanság…). Csupán stratégiai-taktikai kérdés, hogy a merénylők inkább szatíramagazinra támadtak és nem nyáron rövidnadrágban flangáló férfiakra, ramadánkor az utcán ebédelő diákokra, nem is beszélve le nem fátyolozott nőkről vagy koedukált strandokon vagy neadjisten naturista kempingben fürdőzőkre: a strandokon lelőttek a Charlie Hebdo rajzolóival ellentétben feltétel nélküli támogatást élveznének, holott ugyanúgy „istenkáromlók”, mint a rajzolók. Aki ezt nem hiszi el nekem, az nézzen körül, hogyan lehet „istenkáromlóvá” válni az IS vagy az Al Káida által ellenőrzött területeken, vagy gondoljon Raif Badawira, akit a szaúdi hatóságok istenkáromlás címén lassú halálra ítéltek, amiért fel merte vetni azt az igényt, hogy a vallás társadalmi szerepéről elgondolkodjon, de az arab félszigeten lecsuktak már embert azért, mert ramadankor napközben nem bújt el elég jól ahhoz, hogy egy kis vizet igyon. Amikor legközelebb kilépünk az utcára vagy felmegyünk az internetre, legyünk velük szolidárisak és ne feledjük, hogy mindannyian* istenkáromló provokátorok vagyunk.
*(Ne feledd, az istenkármolástól az sem véd meg téged, ha hívő vagy: tuti találsz olyant, akinek a legszentebb vallási érzése szerint a te vallásod tévút és merő istenkáromlás. Azaz a te vallási életed az ő istenét káromolja. Azazhogy neked is pont ugyanúgy szükséged van az istenkáromláshoz való jogra, mint a chalrie Hebdonak.)
Facebook-falamat betöltik a baranyai, vas és egyéb megyei áldozathibáztató rendőrségi videókról és jótanácsokról szóló viták. A videók persze roppant ostobák, elég ehhez azzal tisztában lenni, hogy a nudista strandokon sem éri több atrocitás a nőket, mint egy átlag szórakozóhelyen, míg mondjuk, Kairóban az ott egyébként tájidegen arcfátyol sem védi meg őket az utcai molesztálásoktól. A gyakorlatban persze igaz, hogy az erőszaktevő inkább egy könnyebbnek leigázhatónak tűnő áldozatot keres (és a gyakorlati életben a mattjózan, jól kiképzett nindzsaharcos nagyobb eséllyel menekül meg a támadástól, mint a fél sörtől is kótyagos szende kislány), de ebből nem következik az, hogy a bármilyen (!) okból önvédelemre képtelen nő szabad préda lenne – épp az ő védelme lenne a rendőrség feladata. A rendőrségi vezetésnek nyilvánvalóan kényelmes megoldás az áldozathibáztatás: az erőszak ugyan nem csökken tőle, ellenben az áldozatok nem fognak merni feljelentést tenni, ergo szépek lesznek a közbiztonsági statisztikák anélkül, hogy a rendőröknek meg kelljen ezért dolgozniuk. Az viszont elképesztő, hogy mennyi férfi asszisztál vehemensen saját becsmérléséhez. A feministákat szokás a férfiak megvetésével vádolni – jogtalanul, hiszen ők azok, akik úgy gondolják, némi noszogatással a férfiak is képesek rendesen viselkedni. A rendőrségi áldozathibáztató tanácsokat védők azok, akik szerint a férfiak felelős viselkedésre képtelen, hormonjaiknak totálisan kiszolgáltatott agyatlan barmok, akik egy dekoltázs vagy rövidebb szoknya láttán irányíthatatlan ámokfutóvá válnak. – Tényleg azt gondolják a rendőrök és támogatóik, hogy ilyen selejtesek a magyar férfiak?
GLOSSZA 