Mit kínáljon az ellenzék?

Avagy: Hogyan számolható fel az illiberalizmus? (És: minek?)

A rövid válasz: konkrét ügyekre konkrét megoldási javaslatokat.
Ami garancia a bukásra: személyek hájpolása (“előválasztás”…) és populista ígéretek (“több” családi pótlék, “jobb” egészségügy, “magasabb” nyugdíjak és hasonlók). Ugyanis ezeket az illiberalista populizmusnál senki nem tudja jobban.

Kicsit részletesebben: az illiberalizmus működési mechanizmusait többen is leírták már, úgyhogy csak néhány szempontot sorolok fel vázlatosan, az egyszerűség és az áttekinthetőség kedvéért táblázatban egymással szembeállítva:

	Illiberalizmus	Demokrácia
szociális biztonság	a szociális juttatások és kedvezmények a jutalmazás és büntetés eszköze	a szociális biztonság a tényleges anyagi helyzet alapján jár, bármilyen egyéb “érdemtől” függetlenül
problémák azonosítása	bemondás alapján történik	észlelés alapján történik
probléma okai	a vezér bűnbakot jelöl ki	feltárjuk a probléma okait az érintett területek szakértői segítségével
probléma megoldása	ráolvasással történik	a feltárt okok alapján általánosan elfogadható intézkedésekben állapodunk meg
a hatalom forrása	isten vagy valami hasonló természetfeletti, abszolút erő	a választópolgárok
az egyén társadalmi státusza	az határozza meg a státuszod, hova születtél	az egyén társadalmi elismertségét a hozzáértése és a tévekenységének minősége határozza meg
társadalmi mobilitás	a feljebbvaló a lojalitás alapján emel ki a tömegből és taszít le	teljesítményelvű
közfeladatok finanszírozása	egyedi döntésekkel	normatív módon, a szolgáltató típusától (állam, önkormányzat, civil szervezet, egyház) függetlenül azonos, a feladatellátás költségét fedező mértékben
infrastruktúra	a vezér kegyéből jut mindenre a kátyújavítástól a vasútépítésig, a népnek illik hálásnak lenni érte	a polgárok a saját maguk által befizetett adóból finanszírozzák a karbantartásokat, felújításokat és a fejlesztéseket
törvények	a hatalom kedveltjei büntetlenül áthághatnak törvényeket és számíthatnak a bíróság részrehajlására	a törvények és a bíróságok előtt mindenki egyenlő
felelősség	az alattvaló felel a feljebbvalónak	a kormány és a parlament felel a választópolgároknak
végső instancia a felelősségre vonáshoz	isten, esetleg a történelem ítélőszéke – más nem kérdőjelezheti meg a vezér döntéseit, felelősségrevonás végképp nincs	a felelősen döntő választópolgár
központosítás/ centralizáció	a vezér mindent jobban tud: mindenről a vezér akarata dönt	a szubszidiaritás elve érvényesül: a döntéseket “helyben” hozzák meg az érintettek
megbízás	a lojalitás dönti el, kire bízza a vezető a feladatot	arra bízzuk a feladatot, aki ért hozzá
államvezetés szerepe	a vezér karizmatikus, ő a megmentő/ megváltó	az állam vezetői menedzselik a közügyeket
magánélet szerepe	az egyén magánéletét kötelező forgatókönyv határozza meg	az egyén szabadon dönt a magánéletéről
szabálykövetés	a szabályok átláthatatlanok és betarthatatlanok; aki megteheti, kijátssza őket; mivel a szabályok betarthatatlanok, bárki bármikor szankcionálható és a háborítatlansága a feljebbvaló jóindulatától függ	a szabályok világosak és racionálisan indokoltak; a szabálysértést az elkövető kilétére való tekintet nélkül szankcionálják
egyházak szerepe	mivel a hatalom forrása transzcendens (egy isten adta a vezér kezébe), a kiemelt egyházak szerepe a vezér hatalmának a	a vallás/ spiritualitás/ transzcendenciában való hit magánügy – mivel a vallásos hitről nem lehetséges racionális párbeszéd, a vallási tartalmak nem játszhatnak szerepet az egyén magánéletén túl

Összefoglalva: az illiberalizmus megvonja a választópolgártól az ágencia, a cselekevőképesség érzetét és mindent megtesz a bizonytalanság-érzet erősítése érdekében. Művileg létrehozott problémákra nyújtott álmegoldásokkal pszeudobiztonsággal kecsegteti azokat, akik alávetik magukat a rendszernek és megkérdőjelezhetetlenné stilizálja a vezért és hatalmát. Ezzel az álvalósággal egyben eltereli a figyelmet a ténylegesen létező problémáktól és legfőképpen attól, hogy a hatalom, mivel nem hozzáértés, hanem lojalitás alapján oszt ki megbízásokat, képtelen ezeket kezelni és megoldani.

Az illiberalizmus magában hordozza a bukását, hiszen a valóság egyre halmozódó megoldatlan problémáiba előbb-utóbb minden hívő beleveri a lábujjait. De ezt kívárni hosszú idő, és meglehetősen költséges is, hiszen ehhez előbb tönkre kellene mennie az országnak.

De az illiberalizmus magában hordozza a dekonstruciójának a kulcsait is. Ha le akarjuk bontani az illiberalizmust,

• az álvalósággal szemben a valóságban létező problémákról és az azokra adandó megoldásokról kell észérvekkel vitázni,
• helyre kell állítani az oksági összefüggéseket: a feladat megoldásával azt kell megbízni, aki ért hozzá, és minden döntésért az felel, aki meghozta a döntést,
• helyre kell állítani a biztonságérzetet:
  • érthetően és világosan megfogalmazott, észszerű szabályokat tartalmazó, a valóságban alkalmazható és betartható jogrenddel,
  • a törvény előtti egyenlőség helyreállításával,
  • azzal, hogy a szociális juttatások és (adó)kedvezmények jutalmazó-büntető észközök helyett a tényleges anyagi helyzettől függnek,
  • átlátható és kiszámítható gazdálkodással: a transzparencia egyformán érvényes kell, hogy legyen minden állami vagy végső soron állami forrásból származó pénzekkel gazdálkodó állami, civil, egyházi vagy egyéb szervezetre, és
  • minden közszolgáltatást azonos feltételekkel, a költségeket fedező, normatív és kiszámítható módon kell finanszírozni (függetlenül attól, hogy a fenntartó az állam, egy állami szerv vagy önkormányzat, egyesület, egyház, stb.),
  • a meritokrácia elvének érvényesítésével,
  • a magánélet (háztartásszerkezet, gyerekszám, vallás, szexuális élet) tiszteletben tartásával és formától függetlenül mértékű védelmével,
• vissza kell adni az ágenciát az egyénnek:
  • Magyarországon a nép a szuverén, a hatalom a néptől ered,
  • a beruházásokat, juttatásokat, kedvezményeket nem a kormány adja a népnek, hanem a nép a saját pénzéből saját magának,
  • helyben kell dönteni a helyi érdekű ügyekről, a szubszidiaritás elvét kell érvényre juttatni,
  • mégpedig pénzügyileg is, hiszen hiába a helyi döntés, ha a helyiek által fizetett adóból származó juttatásokért a kormánynál kell kuncsorogni: vissza kell állítani a 2013 előtti rendszert, amelyben az önkormányzatok az állami költségvetésből megkapták a lakosaik által fizetett személyijövedelem-adó egy részét,
  • ennek megfelelően minden nem egyértelmű kérdésben a szavazókat kell megkérdezni, ügytől függően helyi vagy országos népszavazás formájában,
• karizmatikus politikusvezéregyéniségek helyett a közügyeket a szavazópolgárok megbízásából és hatékonyan intézni képes menedzserek intézzék az országot és az önkormányzatokat.

Persze ezek a dolgok kevésbé egyszerűen kommunikálhatók, mint egy karizmatikus ellenvezér által szajkózott populista szlogenek (több nyugdíj, magasabb családi pótlék, jobb egészségügy). De az illiberalizmus csak akkor számolható fel, ha az ellenzék:

• a valóságra összpontosít,
• az önrendelkezés visszaállítását ígéri,
• nem ködös-csodás ígéretekkel, hanem nagyon is konkrét, számonkérhető intézkedésekkel kampányol,
• nagy ívben kerül minden üzenetet, amely azt sugallja, nem a szavazóktól maguktól, hanem “felülről” jön a megoldás (ide tartozik ám minden “brüsszeles” megoldás, beleértve az EU-s forrásokat is – azért, hogy hogyan kerülnek szétosztásra a fejlesztési pénzek, nem “Brüsszel”, hanem a magyar szavazók a felelősek),
• és – bár demokratikus programot természetesen csak a demokrácia és ezzel az emberek egyenlősége mellett elkötelezett jelölt tud képviselni (tehát szalonantiszemiták, cigányozók, részegen nőket molesztálók és egyéb csodabogarak nyilvánvalóan alkalmatlanok és hteiltelenek) – az alkalmasságon túl nem a jelöltről, hanem az ügyekről kell, hogy szóljon a kampány.

Azt, hogy a “népben” azért van némi fogadőkészség arra, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak olyan értékek, mint az önrendelkezés, a felelősség és a transzparencia, nemcsak a Színművészeti Egyetem hallgatói, oktatói és adminisztrációs dolgozói mutatják, hanem az olyan ügyek is, mint a tatai Öreg-tó mellé a balatonvilágosi Club Aliga területére tervezett beruházások elleni helyi tiltakozások – persze demokrácia az lenne, ha egy-egy a helyiek által értelmesnek tartott beruházásért is utcára mennének (“adjatok vissza az adónkból” felkiáltással).

Vannak egyébként most is ilyen irányú kezdeményezések az ellenzékben: pl. az, ahogyan a főpolgármester kommunikál a költségvetéssel kapcsolatban, vagy ahogyan önkormányzati, ill. fővárosi kerületi képviselők nyilvánosság elé tárják, milyen pénzeket osztogatnak suttyomban kedvenc civileknek (ki gondolta volna hogy pont viccpárti képviselők veszik komolyan a képviselőséget…). – Igen, sziszifuszi munka, de ha nem így csináljuk, legfeljebb egy másik illiberális megváltóra lehet cserélni a mostanit, azzal meg nincs előrébb az ország.