Ki dönt az EU-s pénzekről?

Az EU rengeteg pénzt ad a tagállamoknak, de nem „Brüsszel” dönti el, hogy mire. Persze a támogatásokat nem „hátsó szándék” nélkül adják, igaz, ez a szándék nem annyira „hátsó”, hanem teljesen nyílt: az EU-s támogatások elsődleges célja a hátrányos régiók gazdasági felzárkóztatása az EU-s átlaghoz. Aminek igazándiból csak nyertesei lennének: a hátrányos régiókban kicsit feljebb pörög a gazdaság, több munkahely és jobb élet lesz, a fiataloknak az elköltözés és a herbálmámor közötti választáson túl is lesz perspektívájuk, a régió termelőként és piacként is bekapcsolódik az európai vérkeringésbe – szóval klasszikus win-win-helyzetnek gondolták a Strukturális Alapok keretében nyújtott támogatásokat, és kb. ugyanez igaz a koronavírusos helyreállítási pénzekre is.

Az EU-s szabályok kidolgozói úgy gondolják, Brüsszel nem egy mindent mindenkinél jobban tudó jóistenke, aki majd mindenkinek megmondja a tutit, hanem abból indultak ki, hogy „helyben” jobban ismerik a helyi adottságokat és ezért jobban tudják, milyen módon lehetne fellendíteni a gazdaságot és ezzel összefüggésben a helyi lakosok életminőségét, így a szubszidiaritás elvét alkalmazva (amely szerint minden döntést a lehető „legalacsonyabb” szinten érdemes meghozni) a tagállamokra hagyták annak eldöntését, mire lehet majd pályázni. Magyarán: a magyar kormány dönt a fejlesztési programok tartalmáról, a magyar kormány határozza meg, hogy 45 centis kilátókra, magánpanziók fejlesztésére, lówellness-szállókra, balatoni jachtkikötők fejlesztésére és futballutánpótlásfejlesztő stadionokra költjük-e az EU-tól érkező fejlesztési forrásokat, vagy a munkavállalók egészségügyi állapotának javítására, munkanélküliek érdemi, jövedelemszerző kilátásaikat a valóságban is javító továbbképzésére, arra, hogy az oktatási rendszer képes legyen hátrányos helyzetű gyerekeket önellátásra képes polgárokká nevelni, stb. Azzal igazán nem számolhattak az EU alapítói, hogy lesz olyan tagállam, amelynek választópolgárai képesek újra és újra olyan csapat kezébe adni a kormányt, amely a rendelkezésre álló pénzt nem az országot fellendítését szolgáló fejlesztésre fordítja és leépíti a rendszernek azokat az elemeit, amelyek lehetővé teszik, hogy a politikusokat döntéseikért felelősségre vonják. A demokrácia logikája szerint a választópolgárok megvonják a politikai felhatalmazást azoktól, akik a közpénzeket és az EU-tól érkezett fejlesztési forrásokat nem a köz hasznára-javára fordítják, és az EU alapítói el nem tudták képzelni, hogy egy tagállam népe a választófülkében önként és dalolva járul hozzá ennek az önszabályozó mechanizmusnak a lerombolásához. Így aztán – utólag tudjuk, kissé naivan – csak az EU-ba való belépés egyik feltételeként követelik meg a (politikusokat felelősségre vonni képes) demokrácia meglétét, és most, naivitásával szembesülve utólag kénytelenek kidolgozni valamilyen megoldást arra, ha a felelősségrevonásnak ez a módja a választópolgárok választói magatartása következtében megszűnik.

Judit az ereszen, avagy mi közünk Varga Judit válásához?

„Válik a Varga Judit… persze nincs mit csodálkozni, hiszen korábban Brüsszelben, most meg a budapesti igazságügyi miniszteri székben építi jogász karrierjét – pedig tudvalévő dolog, hogy válás lesz a vége, ha egy asszony a női princípium beteljesítése helyett karrierre adja a fejét. Szegény Szájer Józsit is cserben hagyta hites asszonysága, Handó Tünde, aki szintén karriert épített ahelyett, hogy minden erejét asszonyi princípiumára összpontosítva megakadályozta volna urát bűnös hajlamainak kiélésében… Aztán ott van a Tóni, aki a kettes számú feleségét is kénytelen volt lecserélni, miután az nekilátott üzletasszonykodni.”*

***

Varga magánélete „tiszteletben tartását” kéri, holott ez neki két okból sem jár:

1. A házasságkötés a Polgári Törvénykönyv értelmében alapesetben nyilvános (!) jogi aktus. Aki házasságot köt, az nem egyszerűen megosztja az örömét a hozzátartozóival, hanem különféle társadalmi, adminisztratív és gazdasági előjogokat jelentő jogi aktust végez, és a legintimebb magánéletét a szó legszorosabb értelmében az anyakönyvvezető által képviselt állam elé terjeszti. A házasság nyilvános jellegét a név- és gyűrűviselési szokások is mutatják. Ettől a válás is szükségszerűen nyilvános üggyé válik, hiszen újabb házasságkötésre csak egy válást követően kerülhet sor. (Tipp azoknak, akik mellőznék a nyilvánosságot, de ragaszkodnak a szertartáshoz: keressetek szertartásvezetőt, aki az általatok rögzített tartalmú esküvel szertartást rendez egy nektek tetsző formában.)

2. Varga Judit ­- és elvtársai – esetében minderre még rátesz egy lapáttal, hogy pártjával hangosan hirdetik az élethosszig tartó házasság feljebbrendűségét minden más életforma felett, és a gyakorlatban is másodrendű polgárként kezelik mindazokat, akik nem az ő elképzeléseik szerint élnek és magánéletüket valóban magánügyüknek tekintik. Mindeközben viszont saját maguk körében elnézik a partnerek lecserélgetését (feltéve, hogy újabb házasságba torkollik), a homoszexuális bulikat és a karrierista anyákat.

A „házasságpártolók” minden válása a képmutatásuk bizonyítéka, éppúgy, ahogyan többek között Szájer József ereszcsatornás performansza is képmutatását bizonyítja – annak a csapatnak a képmutatását, akik a (cis-hetero) „házasság szentségét” és a „női princípiumot” akarják másokra erőltetni, miközben saját soraikban elnézik az ettől való elhajlást.

A sajtónak pedig kutya kötelessége lenne ezeknek a képmutatóknak a leleplezése magánéletük (a tényleges, nem a mű-homestoryk) nyilvánosság elé tárásával.

Természetesen szép dolog lenne a magánélet tiszteletben tartása, és nemszép dolog mások magánéletében vájkálni – de ennek az az előfeltétele, hogy a magánéleti döntéseinknek – hogy házasodunk-e, kettesben együttélünk-e, poliamóriában élünk, kommunában, lakóközösségben, egyedül, hogy vállalunk-e vagy nem vállalunk gyereket – ne legyen kihatása jogainkra és társadalmi státuszunkra, arra, milyen szociális biztonságban részesülünk, milyen jogokat illetnek meg bennünket a gyakorlatban, és mennyi adót fizetünk. Amíg ez a feltétel nem teljesül, nem magánügy a házasság. És a válás sem.

*Ha magától nem tűnt volna fel: igen, ez a bekezdés ironikusan értendő.

Novák az ereszen

Képmutatókból jól áll a kormány – Szájer után most Novák Katalin alakított egyet: kinyilatkoztatta, hogy a nők ne higgyjék, hogy folyton versengeniük kell a férfiakkal és annyit keresniük, mint ők; ehelyett ne mondjon le arról a privilégiumról, hogy kiszolgálja a családját. A szövegben vannak nem egyértelmű pontok, az viszont tudható, hogy Novák pont ugyanannyit keres (1,9 millió forintot havonta), mint a férfi kollégái – persze lehet, hogy férje ennél is többet keres a Magyar Nemzeti Bank igazgatójaként.

Persze minden bizonnyal Magyarországon is vannak nők, akik úgy gondolják, nem az ő dolguk a keresőtevékenység és az anyagi szempontokat nem annyira a pályaválasztásnál, mintsem inkább a párválasztásnál tartják szem előtt – Novák Katalin ezek szerint ilyen közegben él. Vicces, hogy a hvg.hu éppen ma tett közzé egy kis statisztikát arról, hogy az iskolázottságot illetően ma Magyarországon a nők nagyobb valószínűséggel házasodnak “lefelé”, mint a férfiak: tavaly 18 ezer nő és 10 ezer férfi házasodott nála kevésbé iskolázott társsal. Szintén a napokban jutott el a magyar olvasókhoz az a hír, hogy a legnagyobb német ruhawebshop, a Zalando férfi vezetője visszavonul, mert most élete párján a sor karriert csinálni – dehát ez már nyilván csak a dekadencs nyugat.

Ahogyan Szájer József a hard-core hetero családot írja az alkotmányba, miközben eljár a melegmozgalomnak köszönhetően legálissá vált melegszex-partikra, Novák Katalin a hard-core kreacionista genderezést nyomja – annyira, hogy a Családok Világkongresszusa elnevezésű orosz-amerikai hiperretrográd dzsemborin képviseli Magyarországot –, miközben a miniszteri székét, az egyetemi diplomáját, azt az életet, amit él, a feministák erőfeszítéseinek köszönheti – a többi “hagyományos értékeket valló” női politikushoz hasonlóan, akik azokkal a lehetőségekkel élve csinálnak karriert, amelyekről a többi nőt lebeszélni próbálják.

A keresztény magyar alaptörvény atyja 2: Mi jön még?

A meglehetősen méltatlan brüsszeli melegszexpartis-ereszcsatornás fellépése után Szájer József kilépett a Fideszből. – De szeretném megérni, hogy következő lépésként feminista lmbtqi-aktivistának álljon…

Szájer kilépését Orbán Viktor azzal kommentálta, hogy “Amit Szájer József képviselőtársunk tett, az a mi politikai közösségünk értékrendjébe nem fér bele.” Az nem derül ki, hogy az “Amit” (ill. a nyilatkozat folytatásában a “cselekedete”) mire is vonatkozik: A kontaktkorlátozási tilalom megszegésére? A homoszexuális szexre? A csoportszexre? A homoszexuális csoportszexre? A más nemzethez tartozókkal való szexre? A drogra (bár az igenis életszerű, hogy nem az övé, hanem a rendőrök érkezésekor valaki a legközelebbi tatyóba dugta)? Netán csupán csak arra, hogy lebukott és ez nyilvánosságra is került?

Szájer frakciótársa, Hidvéghi Balázs pedig közölte, emberek vagyunk, és az vesse az első követ stb. Nadeazért bizony a tökéletlenségnek is vannak fokozatai, a kompromisszumkötésnek is (azért nehogymá Szájer nem tudott volna kiszállni a Fideszből…?), de még az álszentségnek is. Az, hogy egy azonos neműekkel szexpartizó ember a lehetőleg élethosszig szóló gyerekes heteróházasságon kívül minden életformát jobb esetben másodrendűnek, őszintébb pillanataiban egyenesen üldözőnek tartó Fidesz szekerét tolja, az kb. olyan, mint ha egy vegán beáll, hogy a húsreklám kampányarca legyen.

A keresztény magyar alaptörvény atyja

Természetesen nem nélkülözi az iróniát, hogy a kereszténység-nemzet-család bermudaháromszögét alkotmányos értékké stilizáló alaptörvény szerzőjét egy brüsszeli homokosklubban fölötti lakásban tartott zártkörű, a koronavírus-korlátozások miatt illegális férfiszexbulin rajtaütő rendőrök kapták el, miközben az ereszcsatornán próbált elmenekülni.
Igaz, annak idején a szerző maga állította, jogászélete minden bizonnyal legfontosabb műalkotását (elvére mi más lehetne egy jogászpálya csúcsa, mint az alkotmányszerzés?) utazás közben ipadjén dobta össze.

Nem tudhatjuk, igaz-e, hogy Szájer József régebb óta készül lemondani európai parlamenti mandátumáról, és nem a pénteki lebukás hatására tette ezt. Ennél viszont mindenképp biztosabb, hogy ez a borzasztó brüsszeli globalista-liberális élet hatással volt rá, hiszen idehaza nem szoktak szinte azonnal reagálni és olyasmit mondani, hogy: “Sajnálom, hogy megsértettem a gyülekezésre vonatkozó szabályokat, ez felelőtlenség volt részemről, az ezért járó szankciókat vállalom.” Most már csak arra kell várnunk, hogy az Alaptörvény miatt kérjen bocsánatot.

Bekerül a kreacionizmus az Alaptörvénybe, csorbulnak a szülők jogai és a vallásszabadság

Suttyomban csempészi be Varga Judit igazságügyi miniszter a kreacionizmust Magyarország Alaptörvényébe, amivel a kutatás szabadságával együtt a szülői jogokat (a cis-hetero-házas szülőkét is) és a kiskorúak vallási-lelkiismereti szabadságát is korlátozza.

Elterelő hadműveletként a homoszexuális párok örökbefogadásának ellehetetlenítése szolgál. A lakosság tízéves agymosása láthatóan eredményes volt: a folyamatos buzizás és genderszidalmazás (a “genderideológia”, mint mumus Gabriele Kuby kreálmánya) olyannyira megtette a hatását, hogy e téren nemcsak az átlagpolgár rég magáévá tette a konzervatív katolikus jobboldal genderkreacionista álláspontját és nem is néz oda, amikor a melegeknek és/vagy a transzoknak valami bajuk van (ami a közpénz-jelleget illeti, lopni meg úgyis lopnak, ugyebár).

Így aztán nagyjából senkinek nem tűnit fel, hogy a Varga Judit igazságügyi miniszter által indítványozott alaptörvénymódosítás a lakosság egészének jogait csonkítja meg:

Nem igényel különösebb jogi műveltséget észrevenni, hogy az a mondat, hogy Magyarország „biztosítja a […] keresztény kultúráján alapuló értékrend szerinti nevelést” egészen egyértelműen azt jelenti, innentől az államnak joga – mi joga, egyenesen kötelessége! – hogy a szülő akarata ellenében (és az alaptörvény XVI. cikkének (2). bekezdésével ellentétben, amely szerint a szülőnek van joga megválasztani a gyermeknek adandó nevelést is keresztény neveltetésben részesítse a gyeremeket (és itt különböztessük meg gondosan a nevelést, amelyet legalábbis eddig a szülő határozhat meg, az oktatástól, mint ismeretszerzéstől, amit a szülőnek sincs joga megtagadni a gyermekétől…). Sőt: a gyermek akarata ellenében is, ugyanis az indkolás a „felnövekvő nemzedék valamennyi tagjáról” beszél.
Persze a keresztény neveltetés sok mindent jelenthet, onnantól, hogy az ovis azzal jön haza, hogy a család pokolra fog kerülni, ha vasárnap nem megy istenitszteletre (igen, vótmá), odáig, hogy szexuális felvilágosítás címén a maszturbálás káros hatásairól beszélnek neki.

Ennél rejtettebb módon csempészi az indítvány a kreacionizmust az Alaptörvénybe: ehhez már el kell olvasni az indoklástaz értékek, valamint a két nem teremtve van, majd a (nagybeűs!)„Teremtés rendjére” hivatkozik (és elereszt egy ilyenkor szinte kötelező kirohanást a „relativizmus” ellen). Namármost azt az állítást, miszerint a nők és a férfiak nem az evolúció történeti kontingenciái nyomán alakultak mai formájúvá, hanem eleve ilyennek (mármint olyannak, amilyennek Varga Juditék gondolják őket…) lettek teremtve – nos, ezt úgy hívjuk, hogy kreacionizmus. Azzal, hogy az Alaptörvény a módosítás után kijelenti, az ember olyannak lett teremtve, amilyennek Varga Judit ma ismeri, alkotmányellenessé válik minden olyan kutatás, amely az embert történelmi változásokban szemléli. Varga Judit kreacionizmusa nemcsak az emberre vonatkozik: ő „minden hagyományos értéket” teremtettnek tartja, így az evolúcióbiológia mellett minden etikakutatás is alkotmányellenes lesz – leglfejebb a mai, pillanatnyi ehlyhet vizsgálható, de az is csak addig, amíg eredményei nem mondanak ellent a Varga Judit szerinti teremtett, azaz kreált értékeknek.
Ezzek viszont lábbal tiporja az Alaptörvény-módosítás a tudományos kutatás szabadságát és persze a tanárnak azt a jogát, hogy a legjobb szaktudása szerinti ismereteket mutassa be a tanítványainak.

És ami a koronavírust illeti: hogy egy rendelkezés a koronavírus elleni küzdelmet szolgálja-e, azt ökölszabályként egészen egyszerűen abból állapíthatjuk meg, hogy a vírusveszély elmúltával el lehet-e töröni. Igazából úgy lett volna helyes, hogy a különleges jogrend alatt meghozott minden jogszabály a veszélyhezlyzet elmúltával automatikusan törlődik…

Olvasd el magad Varga Judit indítványát: https://www.parlament.hu/irom41/13647/13647.pdf

Sportolók, hívők: őket nem védi a kormány

Már ha abból indulunk ki, hogy a legújabb kijárási korlátozás (a 484/2020-as kormányrendelet) célja nem a nép szivatása, hanem a koronavírus további terjedésének lassítása. Merthogy az előjogok is visszaüthetnek, a racionálisan nem indokolható szabályok és kivételezettségek pedig nevetségessé és ezáltal leszarhatóvá teszik a rendelkezést.

A profi csapatsportolók között most is ellenőrizetlenül terjed a koronavírus (a 444.hu-n össze lehet gyűjteni, hol és mennyire fertőződtek meg a sportolók), egyes csapatok időnként már alig bírnak kiállítani elég embert a meccsre, a profi soprtolók pedig egészségüket (főleg szívük egészségét) kockáztatják, ha a fertőzés után túl hamar állnak pályára. A klubok válastzhatnak: vagy munkatársaik testi épségét és szakmai jövőjét kockáztava kiállnak a meccsre, vagy vigyáznak dolgozóikra és buknak. Ekkora átfertőződöttség mellett rájukférne a csapatsport rendeleti leállítása (nemcsak este 8 és hajnali 5 között) – nem a szivításuk, hanem a jólétük érdekében.

A minden korlátozás nélkül megtartható istentiszteletek esetében még lehetne azzal érvelni, hogy a templomok úgyis elég üresek ahhoz, hogy ne jelentsen gondot betartani a kétméteres távolságot. Csakhogy az oktatási rendszer egyháziasításával számtalan gyerek kényszerült egyházi fenntartású oktatási intézménybe, ezek pedig megkövetelhetik a tanulóktól és szüleiktől a vallási szertartásokon való részvételt – persze tanulságként levonható, hogy káros egyházi intézménybe íratni a gyereket, de ezzel most nem vagyunk kisegítve.

Végképp bekavart a képbe a kormány házasságmániája, pontosabban az, hogy számukra csak a szexuális és a vérségi kapcsolatok tartandók tiszteletben. Így aztán az a pár, amely nem bírja kivárni a házasságkötéssel a jobb időket, nyugodtan veszélyeztetheti az anyakönyvvezetőt azzal, hogy a tanúk mellett fejenként két szülővel, négy nagyszülővel, hat testvérrel és négy előző házasságból való gyerekkel jelennek meg előtte (összesen úgy 36-an). Mások meg kénytelenek csupán az egy szem tanut magukkal vinni, mert a másik két legjobb barát rendeletileg ki van tiltva.
– Ehelyett a házasilandókra lehetett volna bízni, az általános tízfős korlátot betartva kiket hurcolnak magukkal.

Persze az utolsóperces rendeletírogatás kapkodásába egy kis gikszer csúszott: a vallási szertartások közül rendezvénynek minősítik az esküvőket és a temetéseket; bár a rendelet nem nyilatkozik erről, vélhetően úgy gondolják, az esküvőkre, temetésekre előírt szabályok a vallási szertartásokra is vonatkoznak…? Ami perszenem logikus: aki rendes nagymise keretében tesz házassági esküt, az most minek is minősül…? És amikor nem temetés, hanem istentisztelet keretében ülnek össze nyolcvanan az elhunyt lelki üdvösségéért imádkozni…?
A keresztelőket némely felekezet szintén a normál szertartás keretében tartja meg, de erre aztán végképp nem tér ki a rendelet… a templomon belül jelen lehet kétszáz, teli torokkal hallelújázva egymás kórokozó-készletét lefetyelő rokon és barát, mint istentiszteletlátogató hívő?
Pont az igazán őszintén hívő hívők azok, akiknek most egészségük (és lelkiismeretük – merthogy az ő lelkiismeretükön fog száradni, hogy hitbéli kötelezettségeik teljesítésével másokat veszélyeztetnek!) érdekében külső eszközökkel – pl. a távolságtartás, a maszkviselés és a hangos éneklés mellőzésének előírásával – kellene segíteni a közösségkompatibilis viselkedés fenntartásában, merthogy mint látjuk, a nagyobb felekezetek vezetői csak részben gondoskodnak egészségükről, amikor udjuk, hogy az éneklős vallásos összejövetelek igazán kedvező feltételeket biztosítanak a koronavírusnak.

Végképp eláshatják magukat a kutyások is, akiknek sikerült ráeröltetniük a kutya ember fölé emelését. Ugyanis nemcsak a kutyának, hanem az embernek is van mozgásigénye, és nemcsak a kutyásoknak, hanem a kutyamentes embereknek sem mindig fér ez este nyolc előtt az életükbe. Bár a totális éjszakai kijárási tilalom viszonylag egyszerű eszköz annak megelőzésére, hogy a bulizók részegen egymás nyakába boruljanak az utcán (angol és német példákból tudjuk, hogy ehhez nem elég a szórakozóhelyek bezárása), ezt este nyolctól érvényesíteni valószínűleg inkább kontraproduktív – a családon kívüli emberi kapcsolataikat fenntartani próbáló emberek idő hiányában egymásnál fognak aludni, pedig 10-re, 11-re még hazaérhettek volna.
A kutyásoknak ugyan valóbanszükségük van egy apró kivételezésre, merthogy a kutyatenyésztési törekvések odáig azért nem mentek el, hogy a kutyák a mcskákhoz hasonló módon oldják meg az anyagcsere-termékektől való szabadulást. De ehhez elég a bejárat ötméteres körzetében tartózkodni. A kutyasétáltatás pont ugyanúgy oldható meg záróra előtt, mint az embersétáltatás.

Maratonra kell készülnünk, ezért olyan korlátozásokra van szükségünk, amit ha nem is lelkesen, de legalább facepalmozás nélkül tudunk betartani.

Mit kínáljon az ellenzék?

Avagy: Hogyan számolható fel az illiberalizmus? (És: minek?)

A rövid válasz: konkrét ügyekre konkrét megoldási javaslatokat.
Ami garancia a bukásra: személyek hájpolása (“előválasztás”…) és populista ígéretek (“több” családi pótlék, “jobb” egészségügy, “magasabb” nyugdíjak és hasonlók). Ugyanis ezeket az illiberalista populizmusnál senki nem tudja jobban.

Kicsit részletesebben: az illiberalizmus működési mechanizmusait többen is leírták már, úgyhogy csak néhány szempontot sorolok fel vázlatosan, az egyszerűség és az áttekinthetőség kedvéért táblázatban egymással szembeállítva:

	Illiberalizmus	Demokrácia
szociális biztonság	a szociális juttatások és kedvezmények a jutalmazás és büntetés eszköze	a szociális biztonság a tényleges anyagi helyzet alapján jár, bármilyen egyéb “érdemtől” függetlenül
problémák azonosítása	bemondás alapján történik	észlelés alapján történik
probléma okai	a vezér bűnbakot jelöl ki	feltárjuk a probléma okait az érintett területek szakértői segítségével
probléma megoldása	ráolvasással történik	a feltárt okok alapján általánosan elfogadható intézkedésekben állapodunk meg
a hatalom forrása	isten vagy valami hasonló természetfeletti, abszolút erő	a választópolgárok
az egyén társadalmi státusza	az határozza meg a státuszod, hova születtél	az egyén társadalmi elismertségét a hozzáértése és a tévekenységének minősége határozza meg
társadalmi mobilitás	a feljebbvaló a lojalitás alapján emel ki a tömegből és taszít le	teljesítményelvű
közfeladatok finanszírozása	egyedi döntésekkel	normatív módon, a szolgáltató típusától (állam, önkormányzat, civil szervezet, egyház) függetlenül azonos, a feladatellátás költségét fedező mértékben
infrastruktúra	a vezér kegyéből jut mindenre a kátyújavítástól a vasútépítésig, a népnek illik hálásnak lenni érte	a polgárok a saját maguk által befizetett adóból finanszírozzák a karbantartásokat, felújításokat és a fejlesztéseket
törvények	a hatalom kedveltjei büntetlenül áthághatnak törvényeket és számíthatnak a bíróság részrehajlására	a törvények és a bíróságok előtt mindenki egyenlő
felelősség	az alattvaló felel a feljebbvalónak	a kormány és a parlament felel a választópolgároknak
végső instancia a felelősségre vonáshoz	isten, esetleg a történelem ítélőszéke – más nem kérdőjelezheti meg a vezér döntéseit, felelősségrevonás végképp nincs	a felelősen döntő választópolgár
központosítás/ centralizáció	a vezér mindent jobban tud: mindenről a vezér akarata dönt	a szubszidiaritás elve érvényesül: a döntéseket “helyben” hozzák meg az érintettek
megbízás	a lojalitás dönti el, kire bízza a vezető a feladatot	arra bízzuk a feladatot, aki ért hozzá
államvezetés szerepe	a vezér karizmatikus, ő a megmentő/ megváltó	az állam vezetői menedzselik a közügyeket
magánélet szerepe	az egyén magánéletét kötelező forgatókönyv határozza meg	az egyén szabadon dönt a magánéletéről
szabálykövetés	a szabályok átláthatatlanok és betarthatatlanok; aki megteheti, kijátssza őket; mivel a szabályok betarthatatlanok, bárki bármikor szankcionálható és a háborítatlansága a feljebbvaló jóindulatától függ	a szabályok világosak és racionálisan indokoltak; a szabálysértést az elkövető kilétére való tekintet nélkül szankcionálják
egyházak szerepe	mivel a hatalom forrása transzcendens (egy isten adta a vezér kezébe), a kiemelt egyházak szerepe a vezér hatalmának a	a vallás/ spiritualitás/ transzcendenciában való hit magánügy – mivel a vallásos hitről nem lehetséges racionális párbeszéd, a vallási tartalmak nem játszhatnak szerepet az egyén magánéletén túl

Összefoglalva: az illiberalizmus megvonja a választópolgártól az ágencia, a cselekevőképesség érzetét és mindent megtesz a bizonytalanság-érzet erősítése érdekében. Művileg létrehozott problémákra nyújtott álmegoldásokkal pszeudobiztonsággal kecsegteti azokat, akik alávetik magukat a rendszernek és megkérdőjelezhetetlenné stilizálja a vezért és hatalmát. Ezzel az álvalósággal egyben eltereli a figyelmet a ténylegesen létező problémáktól és legfőképpen attól, hogy a hatalom, mivel nem hozzáértés, hanem lojalitás alapján oszt ki megbízásokat, képtelen ezeket kezelni és megoldani.

Az illiberalizmus magában hordozza a bukását, hiszen a valóság egyre halmozódó megoldatlan problémáiba előbb-utóbb minden hívő beleveri a lábujjait. De ezt kívárni hosszú idő, és meglehetősen költséges is, hiszen ehhez előbb tönkre kellene mennie az országnak.

De az illiberalizmus magában hordozza a dekonstruciójának a kulcsait is. Ha le akarjuk bontani az illiberalizmust,

• az álvalósággal szemben a valóságban létező problémákról és az azokra adandó megoldásokról kell észérvekkel vitázni,
• helyre kell állítani az oksági összefüggéseket: a feladat megoldásával azt kell megbízni, aki ért hozzá, és minden döntésért az felel, aki meghozta a döntést,
• helyre kell állítani a biztonságérzetet:
  • érthetően és világosan megfogalmazott, észszerű szabályokat tartalmazó, a valóságban alkalmazható és betartható jogrenddel,
  • a törvény előtti egyenlőség helyreállításával,
  • azzal, hogy a szociális juttatások és (adó)kedvezmények jutalmazó-büntető észközök helyett a tényleges anyagi helyzettől függnek,
  • átlátható és kiszámítható gazdálkodással: a transzparencia egyformán érvényes kell, hogy legyen minden állami vagy végső soron állami forrásból származó pénzekkel gazdálkodó állami, civil, egyházi vagy egyéb szervezetre, és
  • minden közszolgáltatást azonos feltételekkel, a költségeket fedező, normatív és kiszámítható módon kell finanszírozni (függetlenül attól, hogy a fenntartó az állam, egy állami szerv vagy önkormányzat, egyesület, egyház, stb.),
  • a meritokrácia elvének érvényesítésével,
  • a magánélet (háztartásszerkezet, gyerekszám, vallás, szexuális élet) tiszteletben tartásával és formától függetlenül mértékű védelmével,
• vissza kell adni az ágenciát az egyénnek:
  • Magyarországon a nép a szuverén, a hatalom a néptől ered,
  • a beruházásokat, juttatásokat, kedvezményeket nem a kormány adja a népnek, hanem a nép a saját pénzéből saját magának,
  • helyben kell dönteni a helyi érdekű ügyekről, a szubszidiaritás elvét kell érvényre juttatni,
  • mégpedig pénzügyileg is, hiszen hiába a helyi döntés, ha a helyiek által fizetett adóból származó juttatásokért a kormánynál kell kuncsorogni: vissza kell állítani a 2013 előtti rendszert, amelyben az önkormányzatok az állami költségvetésből megkapták a lakosaik által fizetett személyijövedelem-adó egy részét,
  • ennek megfelelően minden nem egyértelmű kérdésben a szavazókat kell megkérdezni, ügytől függően helyi vagy országos népszavazás formájában,
• karizmatikus politikusvezéregyéniségek helyett a közügyeket a szavazópolgárok megbízásából és hatékonyan intézni képes menedzserek intézzék az országot és az önkormányzatokat.

Persze ezek a dolgok kevésbé egyszerűen kommunikálhatók, mint egy karizmatikus ellenvezér által szajkózott populista szlogenek (több nyugdíj, magasabb családi pótlék, jobb egészségügy). De az illiberalizmus csak akkor számolható fel, ha az ellenzék:

• a valóságra összpontosít,
• az önrendelkezés visszaállítását ígéri,
• nem ködös-csodás ígéretekkel, hanem nagyon is konkrét, számonkérhető intézkedésekkel kampányol,
• nagy ívben kerül minden üzenetet, amely azt sugallja, nem a szavazóktól maguktól, hanem “felülről” jön a megoldás (ide tartozik ám minden “brüsszeles” megoldás, beleértve az EU-s forrásokat is – azért, hogy hogyan kerülnek szétosztásra a fejlesztési pénzek, nem “Brüsszel”, hanem a magyar szavazók a felelősek),
• és – bár demokratikus programot természetesen csak a demokrácia és ezzel az emberek egyenlősége mellett elkötelezett jelölt tud képviselni (tehát szalonantiszemiták, cigányozók, részegen nőket molesztálók és egyéb csodabogarak nyilvánvalóan alkalmatlanok és hteiltelenek) – az alkalmasságon túl nem a jelöltről, hanem az ügyekről kell, hogy szóljon a kampány.

Azt, hogy a “népben” azért van némi fogadőkészség arra, hogy nagyobb hangsúlyt kapjanak olyan értékek, mint az önrendelkezés, a felelősség és a transzparencia, nemcsak a Színművészeti Egyetem hallgatói, oktatói és adminisztrációs dolgozói mutatják, hanem az olyan ügyek is, mint a tatai Öreg-tó mellé a balatonvilágosi Club Aliga területére tervezett beruházások elleni helyi tiltakozások – persze demokrácia az lenne, ha egy-egy a helyiek által értelmesnek tartott beruházásért is utcára mennének (“adjatok vissza az adónkból” felkiáltással).

Vannak egyébként most is ilyen irányú kezdeményezések az ellenzékben: pl. az, ahogyan a főpolgármester kommunikál a költségvetéssel kapcsolatban, vagy ahogyan önkormányzati, ill. fővárosi kerületi képviselők nyilvánosság elé tárják, milyen pénzeket osztogatnak suttyomban kedvenc civileknek (ki gondolta volna hogy pont viccpárti képviselők veszik komolyan a képviselőséget…). – Igen, sziszifuszi munka, de ha nem így csináljuk, legfeljebb egy másik illiberális megváltóra lehet cserélni a mostanit, azzal meg nincs előrébb az ország.

Miért kell a kormánynak az orvosátirányítás?

Seperc alatt és ellenszavazat nélkül (ki mert volna…) fogadta el kedden az országgyűlés az orvosok béremeléséről szóló törvényt (most az államfő aláírására vár), amely alapján az állami intézményekben foglalkoztatott orvosok 2021-től az átlagbér többszörösét fogják keresni. Ennek fejében viszont tilos lesz a hálapénz, az orvosok csak engedéllyel vállalhatnak másod-, harmad- és sokadállást (illetve magánpraxist), és az egészségügyi szolgáltató fenntartója 1+1 évre kirendelheti az orvost egy másik szolgáltató egységébe. Ami – ha az állam a fenntartó – azt jelenti, hogy (Lantos Gabriella reményeivel ellentétben) nem valami “piac” vagy az orvoshiány fogja eldönteni, mely kórházak maradnak meg, hanem ellenkezőleg: ezzel az eszközzel az állami fenntartó kézivezérléssel büntetheti-kivéreztetheti a neki nem tetsző intézményeket az orvosok máshová rendelésével, és persze fordítva: azoknak az intézményeknek jutnak majd a legjobb orvosok, amelyek kedvesek az államnak (vagyis a kormánynak).

Avagy: ha a kormánynak úgy tetszik, akkor pl. Budapest kivéreztetését egyszerűen azzal fokozhatja, hogy kirendeli az orvosokat neki kedvesebb városok kórházaiba.

(Igen: ne legyen igazam.)

Buzizás (majdnem) németesen

Fél-déja-vu-érzést váltott ki, amikor Orbán Viktor miniszterelnök a Dúró Dóra-féle elektromos könyvégetést (azaz darálást) a hét elején a Telex szerint a jogszabályokra hivatkozva úgy kommentálta, “Magyarország a homoszexualitás tekintetében egy toleráns, türelmes ország. De van egy vörös vonal, amit nem lehet átlépni, és én ebben összegzem a véleményemet: hagyják békén a gyerekeinket”. Ugyanis röpke két héttel korábban Friedrich Merz kancellárjelöltségre pályázó német kereszténydemokrata politikus közel ugyanezt válaszolta arra az újságírói kérdésre, lennének-e fenntartásai egy homoszexuális kancellárral szemben: “Solange sich das im Rahmen der Gesetze bewegt und solange es nicht Kinder betrifft – an der Stelle ist für mich allerdings eine absolute Grenze erreicht – ist das kein Thema für die öffentliche Diskussion.” [Amíg ez a törvényes kereteken belül marad és nem érint gyerekeket – ugyanis számomra itt egy abszolút határ van – ez nem közéleti vitatéma.]

Persze a homoszexualitás és a gyerekekkel való szex kissé bizarr, ámde egyesek fejéből úgy tűnik, racionálisan nem kontrollálható, reflexszerű összekapcsolásánál aztán véget is ér a párhuzam: Németországban a könyvégetés túl van azon a bizonyos vörös vonalon, ami még megengedhető, Merznek meg Orbánnal szemben katolikus, homoszexuális házasságban élő párttársa van Jens Spahn szövetségi egészségügyi miniszter személyében.

Ami a Dúró Dóra-féle aggódó anyákat illeti: ők abban biztosak lehetnek, hogy ha valamelyik gyermekük netán homoszexuális, transznemű vagy egyéb módon “elhajló” lenne, ezt jó eséllyel mélyen titkolni fogja anyja előtt. Aminek persze az az “előnye”, hogy az anyjának nem kell majd felülvizsgálnia világképét.