Válasz a színművészetis hallgatók kérdésére

“Miért hallgatnak a magyarok, miért nincs egyetlen szavuk se arra, ami történik?” – idézi a 444.hu a diákokat. Íme a válasz:
Az, ami most a SZFE-vel történik, nem valami világrengető esemény, hanem az illiberális rendszer mindennapos ügylete. Nem is ti vagytok az elsők, akikkel ilyesmi történik: a CEU sorsáról ti is hallottatok (és ne feledjétek: ez után választották újra ezt a kormányt/rendszert a magyar állampolgárok!), arra viszont a korotoknál fogva valószínűleg nem emlékeztek, hogy a tudományos élet csesztetése még 2011-ben indult a filozófusok vegzálásával – a vegzálókat azóta kétszer is újraválasztották a magyar szavazók (valószínűleg a te szüleid sem cipeltek ki téged az utcára tiltakozni…). De persze ez sem volt előzmények nélkül: a közigazgatásból már 2010 nyarán hozzáértéstől függetlenül minden addigi közép- és felsővezetőt kirúgtak (azaz nem tartották meg őket még beosztott munkatársnak vagy kizárólag szakmai irányítói feladatokat végző középvezetőnek sem, ahogyan az korábban kormányváltásokkor szokás volt), és az a beosztott, aki ezt követően szakmai alapon próbálta végezni a munkát, az hamar ellehetetlenült, és vagy kussolt, vagy frusztráltan távozott. Ugyanez a “hatalom” még 2018-ban nemcsak anyagilag ellehetetlenített, hanem kerek-perec betiltott egy akkreditált egyetemi szakot (a hivatkozott cikk magyarázatot ad arra, az illiberális hatalom miért is utálja ennyire a bölcsészeteket). Most a napokban pedig – szó szerint a veletek történő dolgokról szóló hírek árnyékában szinte észrevétlenül! – Palkovics László miniszter úgy döntött, a tudományos kutatások támogatására szánt közpénzt nem a hozzáértők által javasolt kutatásokra fordítja, hanem a nekik kedves projektekre.

Az illiberális rendszer működési elve nem a hozzáértés-autonóm cselekvés-felelősségvállalás kombinációja, hanem a függelmi viszonyok fenntartása a megélhetési kényszer segítségével. Nem az kapja a munkát (akármilyen is legyen az) és az azzal járó megélhetést, aki jól el tudja végezni, hanem az, aki kellőképpen lojális a megbízóhoz, és ez nemcsak a Szijjártó-Szíjj-párosnál van így, hanem takarítói vagy közmunkát sem kapsz, ha nem vagy kellően jó alattvaló. Innentől nézve a SZFE még szerencsésnek is mondhatná magát, elvégre rendezéshez és színházhoz értő embert kap a nyakába amolyan „patronus”-nak… kaphattatok volna gázszerelőt is.
(Nem) mellesleg ennek a rendszernek ti, akiket felvettek erre az egyetemre, haszonélvezői is vagytok – ezzel fontos szembenézni, ha érteni akarjátok, ami veletek történik! Köztudott, hogy a magyar oktatási rendszerben a tanuló sikere nagymértékben a szülők társadalmi helyzetétől függ. Ti legnagyobbrészt jó iskolákba jártatok, bejutottatok gimnáziumba, de ha ugyanezzel a tehetséggel kevésbé szerencsés-ügyes családba születtetek volna, akkor jó eséllyel közmunkások lennétek – a hatalom szemében, az illiberális demokrácia patriarchális-feudális értékrendje szerint ti szó szerint elkényeztetett, hálátlan dögök vagytok.

A címbeli kérdés végső soron ahhoz a kérdéshez vezet el, egy ország polgárai miért bíznak meg újra és újra egy olyan csoportot az ország irányításával, amely mindenki számára jól láthatóan lábbal tiporja a szakmai és magánéleti önrendelkezést, „érdem” alatt szinte kizárólag az elöljáróhoz való lojalitást érti és nem becsüli a hozzáértést. Erről nyilván politológiai-szociálpszichológiai-kultúrtörténeti doktori értekezések sokaságát lehetne írni, de pár gondolatot azért tartsunk szem előtt:

– Az illiberális rendszerré való átalakulás eleinte észrevétlen marad a nagyobb közönség (a választásokat eldöntő „kritikus tömeg”) számára; csak “utólag” tánik fel, amikor már nincs egérút (ld. lejebb).

– Az illiberális rendszerben a függelmi viszonyok felrúgása (a nem-kussolás) a megélhetést teljeskörűen ellehetetleníti (esetleg nemcsak a sajátodat, hanem a gyerekeidet, rokonaidat, barátaidat, sőt a melletted kiállókat is “megbünteti” a megélhetés megvonásával). A SZFE vezetése nem egyszerűen „felállt”, hanem jövőbeli megélhetését és a szakmában maradást áldozta fel a szakmai önrendelkezés elvének. Ők nem egyszerűen egy másik munkáltatónál fogják folytatni kettővel alacsonyabb beosztásban, hiszen a koronavírus miatt még inkább ellehetetlenült kulturális életben alig van olyan zug, amely közpénzek nélkül megélhetést biztosítana, ilyen helyeken meg nagy valószínűséggel legfeljebb névtelenül vagy másnak a neve alatt tudnak dolgozni.

– Az illiberalizmus kényelmes! Elvégre az illiberális rendszerek mindig biztosítanak valakit, akit hibáztathatsz a nehézségeidért, problémáidért: „azelmúltnyócév” (már kissé kiment a divatból), „Gyurcsány” (fogadnék, hogy még a halála után is mumusnak használják majd), „Soros”, „a háttérhatalom”, a „migráncsok” (hogy a hátrányos helyzetű cigányoknak is legyen lenézni valakire). A koronavírushoz meg legyártották a „külföldön nyaraló magyar” rémképét, hiszen a kormányhoz hű polgárok a Balatonon taposták egymást az idén, és nehogymár kormányhívőket hibáztassunk azért, hogy a balatoni közértekben való maszknemviseléssel elősegítik a kórokozók terjedését….

– Az illiberális rendszer maga termeli ki azokat a nehézségeket, amelyekre megnyugtatást ad. A lojalitás preferálása a szakértelemmel szemben már önmagában is ahhoz vezet, hogy a dolgok nem jól működnek, de az olyan “külső” nehézségeket, mint amilyen most épp a koronavírus is fel tudja használnia rendszer megerősítésére.

– Az illiberális rendszer megoldás helyett megváltást kínál. A megoldás egy gyakorlati probléma gyakorlati megoldását jelentené, amire a szakértelmet mellőző illiberális rendszer nyilvánvalóan képtelen. Ehelyett az illiberális rendszer transzcendenssé emeli a(z akár saját kitalációjú, akár valós) problémát. A probléma innentől nem egy hozzáértéssel megoldható, leküzdhető akadály, hanem egy titokzatos külső hatalom által való fenyegetettség. Az illiberális társadalom tagja nem cselekvőképes alanyként éli meg magát, aki valamelyest uralja/irányítja a maga sorsát és megoldja az élet problémáit, hanem tőle független erők játékszerének érzi magát. Így a gyakorlati problémákra sem vár gyakorlati megoldást. (Ennyiben az illiberális politikus ellentéte Angela Merkel “Wir schaffen das!”-bizakodása [azaz “képesek vagyunk ezt megoldani/kezelni/megbirkózni vele – milyen jellemző a magyar kultúrára, hogy Merkel szavainak a magyarban nincs ilyen frappáns megfelelője…].) Aki ebben a mátrixban él, annak a fejében az a mindennapi-gyakorlati tapasztalat, hogy nincs vécépapír és szappan a gyereke/unokája iskolájában, nem kapcsolódik össze azzal, hogy a mindenkori kormány hogyan kezeli-menedzseli az olyan közügyeket, mint pl. az oktatás. Az ő fejében a parlamenti választás nem arról szól, hogy van-e vécépapír a kórházban, hanem arról, ki “védi meg őt” a transzcendens fenyegetettségérzésétől.
Aki még elékszik a 2009-2010-ben válságkezelő Bajnai-kormányra, arra is emlékszik, hogy Bajnai Gordonnal az volt a zemberek legfőbb tapasztalata, hogy nem elég karizmatikus… nemám hogy az lett volna a kérdés, jól végezte-e azt a feladatot, amit elvállalt… (merthogy a munkavégzésével szemben nem igazán volt komoly kifogás…). Szóvaligen, ebben az országban (túl) sokan Megváltót várnak a problémáikra, nem megoldást.

Összefoglalva: vannak, akik azért tartják életben ezt a rendszert, mert olyan spirituális-transzcendes fenyegetettségérzésben élnek, amellyel szemben ez a rendszer biztonságot ígér. Vannak, akik ugyan átlátnak a szitán és van fogalmuk a illiberalizmus működéséről, de megélhetésük, családjuk miatt “nem engedhetik meg maguknak” a lázadást, mert nem akarnak anyagilag ellehetetlenülni. Persze minél jobban képes a rendszer fenntartani és táplálni a spirituális-transzcendens fenyegetettség-érzetet és a tényleges anyagi-egzisztenciális függést, annál kevésbé van esély ebből kilépni.

Igen, ez nem bíztató a jövőnkre nézve…